Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

39.fejezet

Forrongott a vérem, az idegszálaim mint elektromos huzalok, zsibongtak ujjaimban. A lábaim csak a kitartó állóképesség-fejlesztés következtében tarthattak meg, más logikus magyarázatom nincs arra, hogyan nem estem össze. A díszes terem minden egyes pipetta csempedarabja forgott velem, mintha valami őrült ütemű keringőt sírnának a könyvek lapjaira festett démonok, szörnyek, alvilági lények és ki tudja, mik még.
A legtöbb eshetőségre felkészültem, de arra, hogy megtagadják tőlem a felemelkedésen történő részvételem, számításba se jött.
És én csak álltam ott, mint rettenthetetlen tölgy a szélben, földbe gyökerezett lábakkal és sápadt arccal.

Pár hosszú pillanattal később azonban kitört belőlem minden.
Az elmúlt évek szörnyűségei egyetlen hatalmas luftballonba gyűltek szép lassan, s ez volt az utolsó fújás, mikor is megadta magát és kipukkadt.
Kavarogtak a gondolataim. Egyszerre voltam dühös, boldog, kétségbeesett és zavarodott. Mégis egy dolog volt nagyon erős.
A fájdalom.
Nem volt idegen számomra eddig sem a fájdalom mint olyan. A fizikai edzéssel és a harccal kézen fogva sétafikál fel s alá ez a cukorfalat érzés, de míg azt a vállfaját kicsit egyszerűbben és gyorsabban lehet enyhíteni az esetek nagyobb többségében, a lelki fájdalom kúrálásához tömérdek idő kell. És valami különös és felettébb szórakoztató csavar miatt a lelki gyógyulás folyamata csak még jobban fáj, mint az eredeti seb. Rengeteg apró elfertőződés keletkezik, amire aztán csak még több kenőcs és géz kéne. S eddig szép és jó, de van, hogy kifogy a kassza és nincs több támogatás semmily gyógyszerre. Akkor van igazán gond.
Persze az egyenlet kilogikázható és lesz megoldása egyszer valamikor.
Nekem viszont abban a pillanatban az eddig is instabil, repedezett üveglap, melyen álltam s melyet világomnak neveztem, megkapta a végső ütést.

Mai napig nem tudom, miket vágtam akkor kinek a fejéhez, csak ömlöttek belőlem a szavak vég nélkül, mint nyári viharban az esőcsatornából a víz, végeláthatatlan patakokban ontottam magamból összes sérelmem.
Égett a szemem, könnyeztem, de a hangom nem remegett. Száraz könnyek voltak, melyek mindig is kikívánkoztak, de nem engedtem őket. A sírást mindig is a gyengeség jelének tituláltam, egyfajta figyelemfelkeltő eszköznek, mely csak azt jelzi, mily komolytalan is az egyén gondja.

Az idő múlását csak az ablakon besütő, álmos, hajnali Nap sugara mutatta.
Már a padlón voltam, kimerülten ültem a kövön. Valaki hozott egy takarót, amit a vállamra terítettek. Puha volt, az otthoni takarómra emlékeztetett. Egy nagyon buta paplan az, tele van icipici cica-mintával, melyen mindegyik macskán van valami kis szalag, csengettyű vagy masni. Ám a kedvencem mindig is a kalapos macska volt. Randa, lila kalap volt az egy hozzáillően ocsmány, világoskék tollal. De legalább mindig jókedvre derített.

A teremben addigra már csak páran maradtunk, a muftik nagyja elment és otthagyott engem a búsba.
Annám egy bögre forró teával közeledett felém. A szemei mint két jól megrakott kandalló, felmelegítették lelkem az itallal együtt.
Egy darabig még csendben, egymás mellett ücsörögtünk, miután is halkan megszólaltam.
-Jól vagy?
Hangom alig volt több suttogásnál.
Anna meglepett arccal fordult felém.
-Persze, ahhoz képest igen. Viszont ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Emlékszel egyáltalán akármire?
Megráztam a fejem. Minden kiesett.
-Miket mondtam?
-Nem fontos-válaszolt Anna kis habozás után.
Tudom, hogy hazudott.