Shadow-archers-A shadowhunter fanfiction

38. rész

Ha valami elromolhat, az el is fog romlani. Legalábbis ezt mondja ki a Murphy-törvény, mely most is igaznak bizonyult.
Lezárhattam volna a tetőajtót, ha akartam volna, de nem tettem. Nem azért, mert nem gondoltam arra, hogy más is feltalálhatna ide. Más oka volt. Szerencsémre vagy sem, ezt az okot el tudtam mondani Annának.
Legalább ezt.
Mielőtt észbe kaphattam volna, hogy egy kicsit lenyugtassam magam, a kis boszorkánysrác egyenesen a három másodperc alatt rózsaszínből élénk vörösbe mérgesedő ködbe sétált, mely szemem előtt lebegett.
Nem kellett sok, hogy megszólaljon.
-Hát ti mi kerestek itt?
Csak nyugalom Math, ne legyél ingerült, legalábbis ne mutasd. Sokmindent elszúrtál már, ne ez legyen a következő.
-Az IQ-dat jöttünk fel keresni, de sajnos csak az egódat találtuk. De hupsz, nézd, lent megtaláltam az IQ-dat, ott hever halottan a betonon!-előzött meg Anna a válasszal.
Hitetlenkedve Göndörkémre pillantottam, ugyanis nem feltételeztem volna, hogy ennyire nem kedveli a srácot, vagy legalábbis ennyire nyíltan mer sértegetni egy boszorkányt. A srác arca, amit akkor vágott, mindent megért.
Azonban Béla, vagy ki is higgadtan válaszolt:
-Csak gondoltam szólok, hogy a konklávé hívat. Nem mondták pontosan, de szerintem a felemelkedésedről van szó.
Lefagyott előttem egy pillanatra a világ. Annára néztem, aki máris talpra ugrott, és elindult a tetőajtó felé.
-Mi van, nem jössz?-nézett vissza rám.
Tétován válaszoltam.
-De...csak előbb szeretnék beszélni veled. Kettesben.
Boszorkánysrác vette az adást, leslisszolt a létrán.
Göndörke elém lépett.
Úgy néztem rá, mintha most először látnám.
Gyönyörű volt.
Magamhoz vontam, és szorosan megöleltem.
-Ugye tudod, mivel jár mindez?
Rámemelte tekintetét, melyben ezernyi csillag fénye tündökölt.
-Tudom, és vállalom a kockázatot.
Meg akartam törni ezt a keserédes pillanatot.
-Tudod, miért nem zárta le a tetőajtót?
Nemlegesen megrázta a fejét.
-Azért, hogy ha el akarnál menni, akkor ne tűnjön úgy, mintha erőszakkal itt akarnálak tartani.
Okés, ez nem dobta fel egyikőnk hangulatát se.
Megköszörültem a torkomat.
-De tudod mit? Ez nem számít. Menjünk le, mielőtt meggondolják magukat.
Az út a teremig egyszerre volt túl hosszú és túl rövid. Mire észbekaptam, már beléptünk az ajtón, és a fejesek előtt találtuk magunkat.
-Üdvözlünk benneteket, foglaljatok helyet. Elnézéseteket kérjük amiért ilyen későn hívattunk, de most jutottunk döntésre, melyet mihamarabb a tudtotokra kell hoznunk.
Nem is tudtam miért fohászkodjak. Reméltem, hogy elfogadják és Anna felemelkedhet, persze, de közben egy részem legbelül reménykedett, hogy elutasítják. Tudtam, hogy erős, mindig is tudtam, de nem akartam még nagyobb veszélynek kitenni.
-Anna, felemelkedhetsz. Viszont, előtte vár még rád 2 hónapnyi edzés.
Megkönnyebbülés, tüzijáték, konfetti.
Már hálánkat fejeztük volna ki, de mielőtt akármelyikünk is annyit mondhatott volna, hogy szeráfpenge, a főnéni felemelte az ujját.
-Még valami. Matthias, a konklávé úgy határozott, te nem vehetsz részt Anna felemelkedésén.