Elkerülhetetlen

Prológus

Ha észrevették volna, neki annyi. Jó, persze megölni nem tudták volna (nem is képesek rá) de rettegett mindannyiuktól. Három méterrel sétáltak Lujza előtt, őt pedig alig pár lépés választotta el az otthona kapujától, de ha esetleg az a 2 alak megneszelte volna, hogy a lány látja őket, esélye sem lett volna beérni. Csak hogy a hangulat még kellemesebb legyen, a Lujzáék háza előtt álló utcai lámpa megadta magát. Sötét volt és nyirkosan hideg. Mint a horrorfilmekben, amiket Lujza öccse néz állandóan. 

A hátukat bámulta. Egyszerűen nem bírta abbahagyni. Olyan ez, mint mikor látsz valami borzalmasat, például valakit, akinek hiányzik az egyik karja, vagy valakit, aki sír az utcán, vagy egy öntudatlan hajléktalant az aluljáróban: Pontosan tudod, hogy nem kéne nézned, de nem bírod megállni. Lujza is így volt ezzel. Piros kapucni az egyiken, fekete dzseki a másikon. Normális emberek is lehetnének, csakhogy ezek holtak. Tudja. Látja. Egy lépés, két lépés. Mindjárt a kapunál van. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Kicsit azért szánalmasnak érezte magát, élete során rengeteg szellemet látott már, de még mindig ugyan úgy tartott az összestől. Maga sem tudná megmondani, miért. Próbálta lenyugtatni magát. Olyan hangosan lüktetett az ereiben a vér, hogy attól félt, az a kettő még meghallja. Egy lépés, két lépés. Úgy érezte, ha egy pillanatra nem figyeli a 2 alakot, azok tüstént mellette teremnek. Már épp fordult volna el, hogy a kapukilincsért nyúljon, amikor a piros pulcsis hirtelen megfordult és egyenesen a szemébe nézett. Lujzának mintha az adrenalin szétáradt volna a végtagjaiban. A pánik első röpke pillanatában csak állt ott, mint egy fa, földbegyökerezett lábbal. A hideg végigfutott a gerince mentén. Aztán, mint aki álmából ébredt, berontott az udvarra, feltépte a bejárati ajtót, végigszáguldott a folyosón, a nappalin, egyenest a szobájába, ahol gondolkodás nélkül a paplan alá vetette magát, mint egy hülye kis óvodás. Percekig feküdt mozdulatlanul, majd óvatosan lehámozta magáról a cipőt. Hatalmasat puffantak a padlón. Negyed órával később semmi levegő sem maradt a nehéz paplan alatt (ami mégis, az olyan forró és párás volt, hogy Lujza rosszul lett tőle). Úgy döntött, hogy a jól bevált módszer szerint először csak az arcát dugja ki (friss levegő!!) aztán jöhet a többi, de valahogy csak arra bírt gondolni, mi van, ha az a 2 alak épp arra vár, hogy az arcába bámulhasson. Mi van, ha itt fekszik az egyikük, szemben vele, az ágyon? Eddig ilyen sosem fordult elő. Volt már rá példa, hogy egy szellem ült az íróasztalánál, esetleg az ablaknál. A legtöbbjük általában csak jön-megy, tévézik egy kicsit Lujza szüleivel, nézi, ahogy Szabi, Lujza öccse a kutyával játszik, kóborol. Aztán eltűnik. Az egyik pillanatban még ott van, aztán már tovább is állt. Talán ez a két idegen is az utcáról  már rég másutt jár. Lujza érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadtságtól, nagyon szeretett volna kimászni az ágyból. Elhatározta magát, hogy "Lesz, ami lesz" alapon körülnéz. Lerántotta magáról a takarót és kinyitotta a szemét. A szoba üres volt. Se az íróasztalnál, se az ablakban, se az ágyon, senki. Egyedül volt. Teljesen egyedül.