Elkerülhetetlen

Zöld és lila fények

A zene hangos-hangos-HANGOS volt, az erekbe folyt, a vérben lüktetett, fel egészen a koponyáig, ahol aztán, mint a csapdába szorult vad, körbe-körbe motoszkált Lujza fejében, míg tompa, kellemetlen fejfájássá nem alakult. (azzá az alattomos fajtává, ami olyan érzést kelt, mintha satuba fogták volna az ember fejét és folyamatosan szorítanának még-egy-kicsit rajta, míg majd' felrobban) Az egész hely ilyen volt.

Míg Dini a belépőket intézte, a többiek leültek egy asztalhoz és tanácstalanul pislogtak egymásra. Mert az egy dolog, hogy Ábel tudja, melyik az az ajtó, ami a másik helységbe vezet, node a lakat attól még nem kerül le róla és ugyebár az élők még mindig nem tudnak csak úgy átsuhanni a falon.

Furcsa fény világította meg a termet, nem lehetett eldönteni, hogy milyen színű: egyszer zöldnek tetszett, máskor már lilának. Valamilyen "tizenkettő egy tucat" house-mix áradt a hangszórókból, a tömeg a zene ütemére vonaglott. A lányok arcán, mellén, ruháján, mindenütt csillám.  Az egész teljesen szürreális volt. Lujza nem győzött nézelődni. Dina és Ábel beszélgettek valamiről, de olyan hangos volt a zene, hogy ő egy árva szót sem értett az egészből. Hirtelen megjelent két fiú az asztalánál. Az egyikük, amelyiken átizzadt, fekete trikó volt, Lujza ülése mögé sétált és a füléhez hajolt.

- Hát te csak így egyedül? - kiabálta túl a zenét. Izzadtság és erős parfümillat áradt belőle. Lujza majdnem rávágta, hogy "dehát itt ülök a barátaimmal!" aztán rájött, hogy egy átlag ember szemében ő most egy magányosan ücsörgő kamaszlány. Megint elfelejtette, hogy Dina és Ábel szellemek.

- A barátomat várom, a belépőket intézi. Nézd csak, ott jön! - mutatott Lujza a (hál'istennek) már az asztal felé közeledő Dénes irányába. Dini magas volt, izmos és borostás, veszedelmesnek látszó tekintettel. 

- Ó, akkor további jó szórakozást! - vigyorgott a srác, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Hogy Lujzát mindig betalálják az ilyenek...

- Ezek meg kik voltak? - kérdezte Dini a zenét túlkiabálva, miközben beült a bokszba. 

- Fogalmam sincs.

- Fura egy hely ez.

- Az. - Lujza nem győzött bólogatni. 

Ábel átült Dini mellé. Megkerülte a bokszban lévő asztalt, pedig egyszerűen át is vághatott volna rajta.

- Az az ajtó az. Az "Idegenek belépni tilos!" táblával. Legutóbb nem volt rajta lakat... mondjuk biztos már akkor is zárva volt.

- Oh. - ráncolta Dini a szemöldökét. - Nem gáz. Megoldjuk.

- Igen? - kérdezte Ábel felhúzott szemöldökkel.

- Naná. Valamit kitalálok mindjárt. - azzal felállt és elindult a pult felé.

- Várj! - rohant utána Lujza. - Ne hagyj itt egyedül! - Ábel majdnem rávágta, hogy "dehát nem vagy egyedül", mikor rájött, hogy gyakorlatilag mégis egyedül van. Ők még mindig csak délibábok, képzelgések, hologramok. Nézte a két távolodó alakot és úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Tanácstalanul fordult Dina felé, aki egy vigasztaló mosoly kíséretében legyintett egyet. Ábel erőtlenül viszonozta a gesztust, majd visszaült Dina mellé a másik oldalra. Ezúttal nem kerülte meg az asztalt.

A pultnál Dini és Lujza felhuppantak egy-egy bárszékre. Itt már em volt olyan lehetetlenül hangos a zene. 

- Sziasztok, mit adhatok? - kérdezte a pultos lány kényszeredett mosollyal az arcán. Dini összeráncolta a szemöldökét, mint aki valami nagy dolgot készül mondani.

- Szia. Azt szeretnénk tudni, hogy hogyan lehetne...öhm...átjutni a másik oldalra. - a fejével a lakattal lezárt ajtó felé bökött. A pultos lány (a névtábla szerint Mariann) enyhén jobbra döntötte a fejét, mint a kutyák szokták, ha nem értenek valamit.

- Tessék?

- Tudod... a másik szobába. - Dini igyekezett még sejtelmesebben nézni. Pár másodperc értetlen csend után kikerekedtek a lány szemei.

- Ó! - kilátott fel, majd a szája elé kapta a kezeit. - Ó-ó. Máris szólok a főnöknek. - azzal se szó, se beszéd, elviharzott. Lujza hátrafordult a többiekhez, majd tanácstalanul megrántotta a vállát. Vártak.

Nagyjából 5 perccel később Mariann visszatért, egy fura alakkal a nyomában. A srác úgy húsz,  huszonkettő lehetett, felnyírt hajjal, égetően kék szemekkel és éles arccsonttal. A viharkabátja gallérja alól egy tetoválás bukkant elő, a szemöldökében egy piercing fénylett.

- Oké, mit tudsz? - kérdezte, szavait közvetlenül Dininek címezve, mintha Lujza ott sem lenne. Egyszerre látszott végtelenül lazának (mint aki menten elalszik az unalomtól) és egy pillanatokon belül robbanó dinamitnak. Tekintetét mélyen a másik fiú tekintetébe fúrta, szemtelenül és hetykén. 

- Mindent. - válaszolta Dini, rezzenéstelenül tartva a szemkontaktust. Felállt a bárszékről, hogy nyomatékosítsa szavai élét, Lujza pedig észrevette, hogy majd' egy fejnyi magasságkülönbség van a két fiú közt.

- Mégpedig? - kérdezte az idegen, cserfes mosollyal a szája körül. Dini nem mosolygott vissza.

- Látod azt a kettőt? - mutatott Dinára és Ábelre - A szőke lány és a nyakkendős srác. Velük vagyunk. - Dini csak merte remélni, hogy ez az alak (mivelhogy a tulaj) szintén látja az asztalnál várakozókat.

A srác az asztal felé sandított, majd mint aki nem vett észre semmit, visszafordult azzal a közönyös-harapós arckifejezéssel.

- Vagyunk? - kérdezte valamivel nyugodtabb hangon.

- Tessék? - Dini nem értette.

- Azt mondtad, "Velük vagyunk". Te és...?

- Én. - szólalt meg Lujza percek óta először. A lányt hitte, neki is ki kell állnia a "szemkontaktuspróbát", de az idegen unottan végigmérte, majd bólintott és azt mondta:

- Gyertek velem! Van egy másik bejárat. Szóljatok a többieknek is! - azzal határozott léptekkel elindult a személyzeti-ajtó felé.