Elkerülhetetlen

Bordó szoknya és fekete magassarkú

Lujza döbbenten tapasztalta, hogy fele annyira sem rémítette meg a helyzet, mint ahogy azt várta volna. Ettől függetlenül érezte, hogy meghűl az ereiben a vér.

- Te is médium vagy? - kérdezte a lány. A szemei úgy csillogtak, mint egy gyereknek karácsonykor. Sütött róla az izgatottság. 

- Öhm... nem hinném. Mármint, tulajdonképpen...igen.

- Érdekes, hogy eddig nem találkoztunk. - morfondírozott a szellemlány, az ujjai között egy aranyszínű, kunkori tinccsel babrálva. 

- Csak nemrég kezdtem a... dolgot. - Lujza akaratlanul hebegett.

- Ááá, értem. Szóval félsz tőlünk? -  a szellem ördögi mosolyra húzta a száját és valamicskével közelebb hajolt Lujzához. Égetően zöld szemeiben volt valami, amitől az ember úgy érezte, hogy hamarosan elüti egy vonat, vagy a fejére omlik a mennyezet. 

- Nem félek tőletek. - Lujza próbálta összeszedni magát és bátrabbnak látszani. Felnézett Ábelre és halványan összemosolyogtak. - Már nem. 

A szellemlány mélyen összeráncolt szemöldökkel nézte kettejüket, mint aki nem egészen érti, mi is történik pontosan. Még így is sugárzóan szép volt. 

- Csak nem egy pár voltatok régebben?

- Nem, szó sincs róla. Pár nappal a halálom után ismerkedtünk meg, azóta elkísérem mindenhová. - Ábel gyorsan lereagálta a helyzetet, amiért Lujza rettentően hálás volt. 

- Aha, értem. - a szellemlány sokat sejtető pillantásokat vetett rájuk és féloldalas mosolyra húzta a száját. Lujzát kirázta tőle a hideg. Egy rövidebb csend után úgy döntött, ideje bemutatkozni.

- A nevem Lujza, ő pedig itt Ábel.

- Örülök a találkozásnak. Én Edina vagyok, de nyugodtan hívjatok csak Dinának. 

Lujza alaposan szemügyre vette Dinát. Úgy érezte, valahol már találkoztak.  Ez a bordó szoknya, ez a fekete magassarkú. A gyönyörű aranyszőke haj. Rettenetesen ismerősek voltak. 

- Mondd csak Dina, nem jártál a 11.A-ban mostanság?

- Öhm... de, nagyjából egy hete. Kifogtam egy jó kis pletykás lánytársaságot, akik épp arról a nagyon helyes, végzős srácról sutyorogtak. Tudod, az a három lány volt az első sorból. Az egyikük neve talán...Johanna? - és akkor Lujza rájött, hogy Dinát annak a napnak a reggelén látta, amikor Ábellel találkozott. - Csak nem abba az osztályba jársz te is? De igen? Remek! Akkor hatodik óra örül beugrok hozzátok. Addig is, ha keresnétek, a kémiateremben leszek. Imádom a kémiát. Azelőtt azt terveztem, hogy emeltezek belőle. Kár, hogy az érettségi előtti hónapban meghaltam... - a lány csak beszélt és beszélt. Lujzát nem hagyta nyugodni a kellemetlen érzés, amit Dina váltott ki belőle. Ábel mellett biztonságban érezte magát, mellette viszont veszélyben.

Végül negyed órás késéssel ért be angolra. A tanár nem szidta meg. Sietősen leült a helyére és elővette a könyvét a táskából. Odafigyelni sajnos nem sikerült.

Hatodik órában végül bekövetkezett, amitől Lujza tartott. Dina megjelent és leült Ábel mellé a hátsó sorba. Hallotta, hogy valamiről halkan beszélgetni kezdenek, de azt már nem értette, hogy miről. Túl messze voltak. Dina halkan felkuncogott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kicsengettek. A két szellem végigbeszélgette az órát.

Már a buszon ültek, mire Dina egyáltalán ránézett Lujzára.

- Hé, mondd csak, nem baj, ha ma én is beugrom hozzátok? 

Lujza jelezte, hogy nem probléma. Próbálta magára erőltetni a "totál-laza" stílust. Igazából semmi kedve sem volt Dinához. A lány hangos volt, beszédes és simulékony. A busz hátuljában ültek. Ábel középen, Lujza az ablak mellett, Dina a másik oldalon. 

- Remek, köszi! - válaszolta, majd visszafordult Ábelhez. -Tényleg, még nem is kérdeztem: Szerinted mi a legjobb abban, hogy szellem vagy? - Letörölhetetlen mosollyal nézett a fiúra, miközben a lábait lóbálta. Tudniillik, Dina nagyon alacsony volt még így, magassarkúban is. 

- A kedvencem? Hm... még nem gondolkodtam rajta. Könnyebb lenne arról beszélnem, hogy mit gyűlölök benne. 

- Ezek szerint még nem törődtél bele a helyzetbe.

- Azt hiszem, soha nem is fogok.

- Pedig rengeteg előnye van ám. Az időd egyszerűen végtelen. Nem öregszel, nem alszol, nem eszel, tehát nem is hízol. - a lány negédes kuncogásban tört ki. 

- Én ezeket mind odaadnám azért, ha még egyszer, utoljára megölelhetnék valakit. Ha zongorázhatnék. Ha aludhatnék egy jót. Ha ehetnék egy nagy tányér spagettit. Ha érezhetném, hogy napsugaraktól izzik a bőröm, hogy elázok az esőben. Ha megcsókolhatnám, akit szeretek. - Lujza lélegzetvisszafojtva nézte Ábelt. Elgondolkozott azon, vajon a szellemek tudnak-e sírni. 

- Vannak dolgok, - kezdte Dina, még mindig mosolyogva - amiket soha többé nem tehetünk meg. Ám bizonyos dolgok előtt pont hogy most nyílt ki az ajtó. 

- Ezt meg hogy érted? - a busz épp a piros lámpa előtt állt.

- Ezt figyeld! - mondta Dina, a mosolya ördögibb és csábítóbb volt, mint valaha. Felállt az ülésről és kisétált a buszból. Megállt a járda közepén, szemben egy lassan közeledő biciklistával. Becsukta a szemét és halványan összeráncolta a homlokát. Hiába volt fűtve a busz, Lujzát  kirázta a hideg. 

- Ez meg mire készül...? - suttogta Ábel.

Dina arca végül kisimult és egyenesen a biciklistára bámult. Az idegen hirtelen oldalra esett, mint akit erősen meglöktek balról. A járdán sétáló emberek rémülten bámultak a férfire, többen is a segítségére siettek. Súlyosan lehorzsolta a karját és a combját. 

Dina széttárt karokkal bámult Lujzára és Ábelre, majd pukedlizett. Elégedetten mosolygott, mint aki ötöst kapott egy nehéz dolgozatra. Lassú léptekkel sétált vissza a buszra. Lujza kezei kontrollálhatatlanul remegni kezdtek. Ez a lány egy szörnyeteg!

- Ez meg mire volt jó? - Ábel hangjából dőlt a harag. 

- Most mit vagy úgy oda? Semmi baja sem történt. - flegmán megrántotta a vállait. - Pár nap és nyoma sem lesz ennek a kis balesetnek. Hiszen nem-halt-meg!

- Szándékosan fellökted. - Ábel közelebb húzódott Lujzához, mert érezte, hogy fél. Aggódó arccal pillantottak össze.

- Csak meg akartam mutatni, hogy mi mindenre vagyunk képesek. És ez még csak egy apró töredéke a képességeinknek. Ha lett volna bennem egy kis indulat...

- Soha többé ne csinálj ilyet! - Ábel keze automatikusan Lujzáéra vándorolt és bár nem érezték egymást, Ábel keze pedig egyenesen áthatolt Lujzáén, mégis volt a gesztusban valami, amitől a lány kevésbé félt. Ezalatt a pár nap alatt Ábel szinte megtanult olvasni Lujzában. Dina is észrevette a dolgot, de úgy tett, mint aki nem lát semmit. 

- Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ennyire felzaklat a dolog! - válaszolta közömbös arccal, majd visszaült a helyére. Mindeközben a járdán fekvő férfihoz kihívták a mentőket, a lámpa pedig zöldre váltott és a busz továbbgurult, mintha mi sem történt volna.