Elkerülhetetlen

Felismerés és elismerés

Van úgy, hogy az ember bármilyen különösebb indok nélkül lehangolt. A család és a barátok jelenléte ellenére magányosan érzi magát, egész álló nap sóhajtozik, támasztja a fejét, szótlan és úgy érzi, mázsás súly nyomja a mellkasát. Nos, Lujza pontosan ebben a helyzetben találta magát vasárnap este. 

- Nem jössz társasozni? - nyitott be az apja a szobájába, úgy hét óra körül. Lujza nyakig takaróba burkolva feküdt az ágyában és a telefonját nyomkodta

- Nincs kedvem. - morogta és fel sem nézett a mobiljából. Az apja összeráncolt szemöldökkel állt a küszöbön. 

- Mi a baj Lujzi? Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte aggodalmas hangon. A lány hosszan hallgatott, mire válaszolt. 

- Nem vagyok szomorú. Nincs semmi baj, apu. - a férfi pontosan tudta, hogy valami azért mégis van, de látta, hogy Lujza nem szeretne róla beszélni, így inkább  kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.  Behallatszott, hogy Szabi megkérdezi: 

- Lujza nem jön? 

- Nem, most nincs kedve játszani. 

- Pf, jellemző... - pufogott Blanka - Nektek is feltűnt, hogy mostanában tök furcsán viselkedik? 

- Lehet, hogy szerelmes? - az anyukája halkan felkuncogott. Blanka már neki is látott, hogy nemtetszését fejezze ki az efféle romantikus, (illetve saját véleménye szerint felettébb szánalmas) érzések irányába, de Lujza úgy döntött, nem akar többet hallani ebből a beszélgetésből, szóval bedugta a fülhallgatóját és még ridegebb hangulatra váltott. 

Tíz óra körül aludt el, miután sikerült leállítania a fejében zakatoló végeláthatatlan gondolatmenetet. Hol van a határ, ami elválasztja a szimpátiát a szerelemtől? Honnan tudja az ember, hogy csak igen erős barátság és szeretet fűzi valakihez, vagy határozottan többet érez? Lujza többet érzett. Hogy szerelmet-e? Talán. Ez most más volt, mint Teodornál.  

Másnap az iskolában végig szótlan volt. Kész érzelmi háború zajlott a fejében. Ábel hiánya egyértelmű volt. Az percek csigalassúsággal vánszorogtak, állandóan az órát bámulta. "Hol lehet már? "

- Na, és milyen volt a buli szombaton? - kérdezte Karina ebédnél. Ma borsólevest adtak a menzán, rakott krumplival. 

- Borzalmas. - Lujza nem kertelt. Talán egy vidámabb napon más választ adott volna, de ma semmiképp. Az asztaltársaság teljesen ledöbbent. 

- Miért, mi történt? 

- Hagyjuk... - válaszolta Lujza - Nem szeretnék róla beszélni. - voltak részletek, amiket lehetetlenség lett volna megosztani a többiekkel. Jobb volt inkább az egészet elhallgatni. A lány barátai aggódva pillantottak össze. 

- Ugye tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz? - simított végig Lujza karján Nóri. 

- Persze, tudom. - mondta Lujza és hosszan bámulta a levesben úszkáló zöldségeket. Kínos csend telepedett az asztalra. Végül Balázs elmesélte, hogy milyen volt a szombati találkája egy bizonyos Klaudiával a 9B-ből. A mese végén Béka elismerően lapogatta hátba a fiút, a lányok pedig reménykedtek, hogy ebből a párosból még lesz valami. Balázs szemérmesen mosolygott. 

Hazafelé a buszon Lujza úgy érezte, kezd megbolondulni. Talán felhívhatná Ábelt. Ha lenne egy szellemnek telefonja. Vagy mondjuk ha nem lenne halott. Ez bizony kizáró tényező. A szellemek általában halottak szoktak lenni. Még a kedves, udvarias, jóképű szellemek is. 

Délután minden olyan volt, mint Ábel felbukkanása előtt. Lujza hazaért, ebédelt, átöltözött, segített Szabinak a nyelvtan házival, nézte a tévét, aztán megírta a saját háziját is. Átlagos hétfő. Azelőtt szerette az ilyen átlagos hétfőket. Mikor lettek ilyen sótlanok, ilyen érdektelenül szürkék a hétköznapok? 

Végig azt várta, hogy mikor toppan be Ábel. Épp az új törianyagot tanulta, már az ágyban, pizsamában, bal kezében Pierre békával, mikor a fiú végre megérkezett. 

- Szia. - köszöntötte Ábel. Formalitásból az ajtón át érkezett. Lujza mellkasáról végre eltűntek a kövek, amik aztán pillangó formában levándoroltak a gyomrába. 

- Szia. - válaszolta Lujza. 

- Bocsi, hogy ilyen későn jövök, de anya megkért, hogy estig maradjak. Ellenkezni azelőtt sem tudtam vele, hát még most...

- Persze, megértem, semmi baj. 

- Milyen napod volt nélkülem? - Ábel széles mosollyal ült le az íróasztal előtt álló székre. 

- Átlagos. - vont vállat Lujza. A legigazabb igazságot mondta. Ennél többet nem mert. - És neked? Milyen volt otthon? 

- Hülyén fog hangzani, - sütötte le a fiú a szemét - de úgy éreztem magam, mintha nem is haltam volna meg. Anya végig úgy beszélt hozzám, mintha érzékelné, hogy vele vagyok. Minden épp olyan volt, mint azelőtt. Jó nagy hülye vagyok, mi? 

- Dehogy! - vágta rá Lujza. - Szerintem mindenki így érezte volna magát a helyedben. - Az igazság az volt, hogy Ábel sokkal inkább látszott halottnak most, mint mikor először találkoztak. Lujzát hidegen érte a felismerés, hogy az idő előrehaladtával ez valószínűleg csak egyre rosszabb lesz. 

- Segít tanulni? - mutatott Ábel Pierre-re. A lány teljesen elfelejtkezett arról, hogy magához ölelte a békát. Érezte, hogy elönti az arcát a forróság. 

- Olyan aranyos volt, gondoltam ne ücsörögjön már magányosan a polcon. - válaszolta mosolyogva. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. 

- Mondasz magadról egy titkot? - kérdezte Ábel. 

- Egy titkot? 

- Igen. Alig tudok rólad valamit. 

- És mégis milyen titokra gondoltál? - Lujza nem volt jó az ilyesmiben. 

- Bármilyenre. Mondj akármit, amit csak akarsz! 

- Hmm, lássuk csak... - a lány lerakta a füzetét az éjjeliszekrényére és szorosabbra fonta az ölelést Pierre béka körül. - Egyszer, amikor harmadikos voltam, tanultunk a suliban a szarvasbogárról. Emlékszem, nézegettem a képeket a tankönyvemben és nagyon tetszett a nagy szarvával meg a sok lábával. Aztán amikor jöttem haza biciklivel, áthajtottam egyen. Fogalmam sincs, hogy hogy került éppen oda, éppen akkor, egy éppen olyan bogár, de olyan bűntudatom lett, hogy azonnal sírni kezdem. Csak álltam ott a kilapított szarvasbogár mellett és bömböltem. Sosem mondtam el senkinek, túl cikinek tartottam akkoriban. Valamennyire még most is.

- Hű - mondta Ábel. - Valahogy ez annyira jellemző rád. 

- Hát kösz szépen! - nevetett fel Lujza. - Végülis igen, a lány, aki állandóan sír valamin. 

-Nem, nem úgy értettem. - rázta a fejét Ábel - Csak ez tényleg rád vall. Ez az érzékeny lelkület. Hogy neked még egy hülye kis szarvasbogár is ennyire számít. 

Egy ideig még halkan beszélgettek. Lujza lekapcsolta lámpát és oldalra fordult, szorosan a mellkasához szorítva a békát, Ábel pedig a földön ült törökülésben. 

- Aludnod kéne... - mondta Ábel. Már tizenegy óra is elmúlt. 

- Talán igazad van. - suttogta Lujza, majd elnyomott egy kitörni készülő ásítást. 

- Hát akkor jó éjszakát!  

- Jó éjszakát! - válaszolta a lány. Lehunyta a szemét, és igyekezett minél hamarabb elaludni, mert tudta, hogy nagyon fáradt lesz holnap. Tíz perc hasztalan próbálkozás után kinyitotta a szemét. Túl erősen zakatolt a szíve. Ábel még mindig az ágya mellett kuporgott, akár egy kőszobor. Lujza próbálta átgondolni a helyzetét. Hogy többet érzett-e, mint baráti szeretet?  Minden bizonnyal. Hogy jó öltetnek tartotta-e elszabadulni az érzéseit? Semmiképp. Abban a pillanatban rájött, hogy akarata ellenére elvesztette a kontrollt az élete felett és egyenesen a vesztébe rohan.