Elkerülhetetlen

Sorstársak és tapasztalatok

Lujza soha életében nem találkozott senkivel, aki olyan képességgel rendelkezik, mint Ő. Az egész este olyan lehetetlennek látszott, akár egy furcsa álom. Lujza és Dini végeláthatatlan mennyiségű kérdést tettek fel egymásnak. 

- Szóval te ezt felvállalod? - kérdezte Lujza meglepetten. A házuk melletti sarkon parkoltak már vagy negyed órája. 

- Igen, úgy tíz éve. 

- Előtte mi volt?

- Rettegtem.

Az eső eszeveszettül szakadni kezdett. A kinti világ elmosódott, a percek pedig csak rohantak egymás után tovább és tovább.

- Találkoztál már olyannal, mint mi? - kérdezte Dini, miközben elindította az ablaktörlőt. Nem sok értelme volt a dolognak. Lehetetlen volt felvenni a versenyt az esővel, ráadásul a kocsi egy helyben állt. 

- Soha ezelőtt. - a hosszú pálcák nyik-nyik-nyikorogtak. - Te? 

- Én ismertem valakit. 

- Ki volt az? 

- A nagyanyám nővére. Én mondom neked, egy boszorkány volt az a nő. 

- Ezt meg hogy érted? 

- Profin jósolt tenyérből. Órákig motyogott a tükör előtt. Szeánszokat tartott minden-áldott-pénteken. Olyankor csak úgy hemzsegtek a házban a holtak. Bár őszintén szólva az igazi őrület a halála után kezdődött. - Dini a kormánynak döntötte a homlokát. 

- Itt ragadt?

- Évekre. A végére teljesen becsavarodott. Rendszeresen lecsapkodta a biztosítékot, betörte a tükröket és nem hagyta aludni a nagyanyámat éjszaka. Az utolsó hónapban odáig fajult a dolog, hogy megölte Tejfölt, a család macskáját.

- Nem is sejtettem, hogy képesek ilyesmire. Hogy csinálta? Úgy értem, a gyilkolást. - Lujza hitetlenül ingatta a fejét, a szemöldöke az egekbe ugrott. 

- Megfojtotta. Egyszerűen csak... megfojtotta.-  Dini szemében mintha megváltozott volna valami, mikor ezt mondta. Tanácstalanul megrántotta a vállát. Lujza gerincén végigfutott az iszonyat, idegesen próbálta ledörzsölni a karjáról a libabőrt. 

Hirtelen vakító fény töltötte meg a világot, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Két másodpercre rá fülsiketítően hangosat dörrent az ég és Lujza halálra rémült. Arra gondolt, hogy ez bizony "Rémmesékhez illő időjárás" .Kezdett attól tartani, hogy hamarosan megjelenik egy maszkos, láncfűrészes alak, vagy egy bohóc, piros léggömbbel a kezében.

- Én is ismerek valakit. - hajolt előre Ábel a váltó fölött. Dini és Lujza egyszerre fordultak hátra. 

- Igazán? Kit? - kérdezte a fiú. 

- A neve Lulu. Ezen kívül semmit sem tudok róla, csak annyit, hogy van egy szórakozóhelye, aminek a hátsó szobáját nekünk tartja fent.  

- Mármint a szellemeknek? 

- Hát... igen. - Ábel olyan arcot vágott, mintha Dini azt kérdezte volna, hogy kettő meg kettő az négy-e.

- Ez érdekes. Elmehetnénk oda egyszer... - Dini kérdőn nézett Lujzára. 

- Szerintem nem jó ötlet. - húzta el a lány a száját. 

Három óra nyolc perckor lépte át Lujza az otthona küszöbét. Dini egész az ajtóig kísérte a biztonság kedvéért. Jobb volt biztosra menni egy ilyen este után. 

- Köszönöm a fuvart Dini! 

- Igazán nincs mit! - mosoly közben ugyan olyan apró gödröcskék jelentek meg az arcán, mint Teodorén és ebben a pillanatban, a hajnalban, az esőben, a félhomályban, a fiú szakasztott úgy nézett ki, mint idősebb öccse. - Egy kicsit ide tudnád adni a telefonod? 

- Persze. - Lujza előhúzta a zsebkendők, betétek, buszjegyek, csokis-papírok halmazából, avagy a táskájából a mobilt. A telefontok babakék alapon fehér csipke-mintás volt. Feloldotta a képernyőzárat és Dini lapátkezébe nyomta a készüléket. A fiú pötyögött valamit, aztán visszaadta. 

- Hívj bármikor, ha szükséged van rám! - mondta, majd hátat fordított. - Sziasztok! Még biztosan találkozunk. - Lujza névjegy gyűjteménye egy "Budai Dénes" fülecskével gazdagodott. 

- El nem tudtam képzelni, melyik név becézése lehet a Dini. - nevetett Ábel - Ilyen hülye neveket... Soma, Teodor és Dénes. Atya világ! 

- Rettentő aljas vagy. - mosolygott Lujza, majd bezárta maga mögött az ajtót. Az első dolga az volt, hogy lerántotta magáról a cipőt. Teljesen összenyomódtak a lábujjai a magassarkúban. A második dolga a kabát lehúzása volt, a harmadik pedig az ágyba való bedőlés. 

- Itt maradsz velem, amíg alszom? - kérdezte Lujza ezúttal mosolytalan szájjal. Ábel felkelt az íróasztal mellől és a lány mellé dőlt az ágyra. 

- Ne aggódj, itt leszek! - válaszolta. Egy ideig aztán a plafont bámulták a hátukon fekve. Lujza a mondandója elkezdéséhez illő szavakat próbálta összerakni a fejében. 

- Nézd Ábel, amit ma tettél értem...

- Ugyan! - szakította félbe - Igazán nem szükséges bármit is mondanod. 

- De, de igenis az! - Lujza nagy levegőt vett. - Fogalmam sincs, hogy csináltad azt a... robbanást, vagy hogy most mi van azzal a fiúval, nem is érdekel. Az egész, egyszerűen csak nem érdekel. - felemelte a karjait, majd hagyta, hogy maguktól visszazuhanjanak az ágyra. - Megmentettél engem. - balra fordította a fejét, hogy szembenézhessenek egymással. - Ha Te nem vagy ott, én most... - nem tudta befejezni, nem tudta folytatni, nem tudta, mit mondhatna még. 

- Belepusztultam volna, ha tétlenül kell végignéznem. Nem mintha nem lennék így is elég halott, - mosolyodott el, mire Lujza is önkéntelen mosolyra fakadt - De azt hiszem, felért volna még egy halállal. 

- Köszönöm! - suttogta. Ahogy egymásra néztek, a fiú szemében Lujza ezer és ezer érzést látott kavarogni. 

Háromnegyed négykor Lujza a bénító fáradtság ellenére sem tudott aludni. Ábel az ablak előtt állva figyelte az esőt. Valahogy túlságosan intimnek hatott volna, ha befekszik az alvó Lujza mellé az ágyba, habár kimondatlanul ugyan, de egyikük sem volt a dolog ellen.

- Ábel? 

- Hm? 

- Folyamatosan azon agyalok, hogy bár tehetnék érted valamit. Habár sosem tudnám teljesen viszonozni, de...

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. - fordult meg a fiú. - Nem tartozol semmivel. - Lujza nem vette figyelembe Ábel mondandóját. 

- Csak gondolkodtam és gondolkodtam. Nem jutott eszembe semmi értelmes. - itt tartott egy rövid hatásszünetet. - Aztán beugrott. 

Ábel kíváncsi tekintette ült le Lujza lábához. 

- Mégis mi lenne az? 

- Ha még szeretnéd, akkor holnap délután elmehetünk az anyukádhoz.