Elkerülhetetlen

Pánik és mosoly

A szellemfiúnak be sem állt a szája. 

- Miért teszel úgy, mintha itt sem volnék? - Lujza bevetette a legprofibb póker-arcát, de érezte, hogy egy kövér izzadtságcsepp végigszánkázik a halántékán. A fiú közeledni kezdett felé. Teljesen belehajolt a lány arcába. Olyan közel volt az arca, hogy ha a fiú igazi ember lett volna, összeért volna az orruk. Lujza nem bírta tovább és belebámult a hatalmas, szürke szemekbe. - Tudom, hogy látsz engem. - suttogta. - Kérlek! - Lujza nem pusztán félelemből nem szólt hozzá, hanem azért is, mert roppant kínosnak érezte volna, ha ennyi utas előtt kell beszélnie egy szellemhez. Az emberek bolondnak nézik azt, aki magában dumál, Ő pedig az előbb üvöltött rá a semmire. Elhúzta a száját és megszakította a szemkontaktust. Valahol mélyen remélte, hogy egy idő után a szellem megunja az egyoldalú csevejt és tovább áll. Persze nem így történt. Öt megállón keresztül folyamatosan beszélt. Aztán a metró végre beért a Benkő utcához és Lujza leviharzott a szerelvényről. Sietősre fogta a lépteit, remélve, hogy a szellem elmarad mögötte és szem elől téveszti. Természetesen nem így történt. 

- Hé, engem nem tudsz lerázni. Addig foglak követni, amíg választ nem kapok a kérdéseimre. - mondta a fiú, szorosan tartva az iramot. Lujza, aki egyre inkább kezdett pánikba esni, szinte rohant kifelé az aluljáróból. Megállás nélkül szedte a lépcsőket, kerülgette az embereket. A földszintre érve már alig maradt benne szusz. A friss levegőn szinte arcon csapta a szél és az eső.

- Te most komolyan el akarsz előlem szaladni? - a fiú egyszerűen csak mellette termett, meg sem erőltette magát a sietéssel. Az időjárás sem hatott rá. Vállig érő fekete tincseit nem kócolta a szél, nem áztatta az eső. 

- Hagyj békén! - szűrte  Lujza a fogai között. Próbált bátornak látszani, de tudta, hogy nem volt meggyőző. Hátat fordított a letaglózott szellemnek és beviharzott a buszmegállóba. Mit sem törődve a többi emberrel nekidöntötte a homlokát a megálló hátsó falának. Sűrű szuszogásával bepárásította a hűvös üveglapot. Becsukta a szemét és hallgatta az esőcseppek monoton kopogását a megálló tetején. Próbált mélyeket lélegezni és megnyugodni. Aggódott, hogy a szellem talán felhívja a többi holt figyelmét is arra, hogy látja őket. Aggódott, hogy talán negatív energiájú, gonosz lelkek fogják kísérni a sötét utcákon hazafelé. Aggódott, hogy ezután nem lesz nyugta, nem lesz csöndje, egy nyugodt, magányos pillanat sem. Ha jobban tudta volna fegyelmezni magát, ha nem ijed meg annyira a metrón... Percek telhettek el így. Aztán úgy döntött, úgysem maradhat így örökké, inkább megnézi, mikor jön busza. Lassan kinyitotta a szemét. Az üveg túloldaláról a szellemfiú nevetséges grimaszba torzult arca nézett vissza rá. Felhúzta az orrát, összeráncolta a szemöldökét, csücsörített a szájával, bandzsított a szemeivel. Groteszk ám mégis vicces látványt nyújtott. Ha Lujza nem lett volna ilyen ideges, talán nevet is rajta. Ám jelen pillanatban fapofával bámult vissza rá. 

- Hé, tudod milyen régóta állok így? Teljesen elfáradtak volna már az arcizmaim, ha igaziak volnának. Komplett hülyét csináltam magamból és egy mosolyt sem kapok? Azt reméltem ettől majd jobb kedved lesz egy kicsit. - ezzel keresztülsétált az üvegfalon, és beállt egyenest Lujza mellé, aki inkább egy szót sem szólt, csak összeszorított ajkakkal megleste, hogy az elektromos tábla szerint 2 perc múlva jön a 327-es busz. Elővette a telefonját, hogy megnézze, hívta-e már az anyja. Érezte, hogy remegnek az ujjai. Mit az ujjai... a lábai is, sőt, az egész teste! A szíve a fülében dobol, a torkában a gombóc egyre duzzad. A telefon kijelzője ide-oda ficergett, nem bírt parancsolni a kezei remegésének. 

- Te félsz tőlem. - állapította meg a szellem. Lujza alig láthatóan bólintott, azt gondolta, ez egyértelmű, a fiú mégis értetlen arccal állt a dolog előtt. - Pedig igazán nem kell tőlem tartanod. - Lujzának nem volt nem fogadott hívása, így zsebre vágta a mobilját. Újfent nekilátott a sötétzöldre lakkozott körmeinek beható vizsgálatának és továbbra sem szólt egy szót sem. - Ne csináld ezt. Én jófiú vagyok, esküszöm. - hajolt közelebb a fiú. A hangja most egész más volt, mint pár perccel ezelőtt, mikor követelőzött. Most kedves volt és barátságos, mondhatni kellemes.  Lujza már nem is igazán félt, inkább továbbra is csak aggódott. Pánikolt. - Nem tudnál csak pár szót beszélni velem? - a szellem beállt Lujza elé, egy kicsit lehajolt, hogy egy vonalban legyen az arcuk (a fiú nagyjából egy fejjel magasodott fölé) és így folytatta: - Nagyon fontos volna, kérlek! - Lujza a fiú arcát nézte. Kedvesnek és őszintének látszott. Ekkor a bánat hirtelen belenyilallt a szívébe. Kezdte rosszul érezni magát azért, mert nem segít. Idegesen pillantott körbe. Nagyjából egy tucatnyi ember várakozott még a megállóban. 

- Ne itt! - apró párafelhők szálltak fel a két halkan elsuttogott szó nyomán. Biztos volt benne, hogy meg fogja bánni ezt az egészet, de a sajnálat, amit nemrég a fiú szavai ébresztettek benne, nem hagyta, hogy szótlan maradjon. Tudta, hogy nem kellett volna, de mégis hozzászólt. A fiú szája széles mosolyra húzódott. 

- Köszönöm! - mondta, majd a kezeit Lujza vállára fektette. Igazság szerint a lány nem érzett semmit, de volt a gesztusban valami barátságos, valami megnyugtatóan természetes. Különben is a szándék a fontos. 

A busz hamarosan begurult a megállóba. Lujza és a szellem egymás mellett foglaltak helyet a leghátsó ülésen. Szótlanul ültek egymás mellett. Lujza idegesen bámult kifelé az ablakon, figyelte, ahogy a huzat végiggurítja a kövér esőcseppeket az ablaküvegen. Hirtelen a fiú  felugrott ültében. 

- De udvariatlan vagyok! - kapott a homlokához. - Be sem mutatkoztam... A nevem Kazinczy Ábel. - ezzel kezet nyújtott. Pár pillanatra mindketten ledermedtek. - Basszus, mindig elfelejtem... - szégyenlősen ingatta a fejét. Lujza körbepillantott. Az a pár utas, aki rajtuk kívül volt a buszon, mind az ülések egyikén ült, háttal nekik. A fiú már épp húzta volna vissza a kezét, mikor Lujza félénken odanyújtotta a jobb karját.

- Lehovics Lujza. - mondta, majd kezet ráztak. Persze igazából nem értek egymáshoz, nem is tudtak volna, de mindketten úgy tettek, mintha ez nem számítana. Össze-vissza jártak a kezek, fel-le, mint két hologram. Volt Ábelben valami tagadhatatlanul bájos és gyermeki, ami vigyorgásra késztette Lujzát. Ismeretségük alatt először (de nem utoljára) egymásra mosolyogtak.