CAROLINE

Part 21

|Caroline Brooks|

- Igen, persze - beszélt Andy a telefonba. Nekidőlve a falnak mostam tovább a fogam, míg őt figyeltem. Lassan felnézett rám, és elvigyorodva intett, hogy menjek oda. Felmutatva mutató ujjam gyorsan vissza mentem a fürdőbe, majd kiöblítve a számat oda mentem hozzá. Ölébe ültem, és kezeimmel átölelve nyakát néztem vigyorgó arcát. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

- Nem, most éppen nem jó. Rendben, akkor egy nappal hamarabb megyek haza. Igen. Jó, oké. Én is szeretlek. Szia.

- Ki volt az? - húztam fel szemöldökeimet.

- Anyukám - mosolygott, közben eltűrt egy szőke tincset a fülem mögé.

- Soha nem meséltél róla. Vagyis... Nem, mégsem - gondolkodtam. Olyan régen történt minden, hogy már Andy anyukájára is alig emlékszem. Andy jó ízűen felnevetett rajtam, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra.

- Nem vicces. Nem emlékszem rá.

- Igaz, tényleg nem vicces - nevetett halkan, mire csak szemet forgattam.

- Még kicsi voltál. Sokszor találkoztál is vele, mivel gyakran vittelek hozzánk. Olyan félénk kislány voltál. De aztán egyre jobban feloldódtál, és megszeretted anyut. Aztán jött az, hogy...

- Hogy gyanakodni kezdett - vágtam a szavába.

- Nem illik más szavába vágni, kincsem -puszilta meg a nyakam. - De igen, így volt.

- Mesélsz egy kicsit?

- Anyuról?

- Is. De leginkább rád vagyok kíváncsi -nyomtam egy puszit ajkaira, mire elmosolyodott.

- Legyen. Kiskoromban féltem a sötétben, ezért az ágyam mellett mindig világított a batmanes lámpám. Bármikor felkapcsoltam, ott virított a logó a falon. Imádtam azt a lámpát, ahogy batmant is. Bár batmanért még mindig oda vagyok - vigyorgott. - Megszegve az elalvási időt, minden nap fent maradtam éjfélig, hogy kívánhassak.

- Mit kívántál?

- Azt, hogy legyen egy testvérem. Mindig is szerettem volna egy kisöcsit, de soha nem jött össze. Egykeként az élet elég unalmas volt. Folyton csak rám figyeltek a szüleim, és ezt nem szerettem. Persze nem csak azért akartam egy testvért, hogy helyettem rá figyeljenek, hanem azért, hogy legyen kivel elütnöm az időt. Hogy megtanítsam neki mindazt, amit tudok. Dehát... Nagy bánatomra egyedül maradtam.

- Minden éjfélkor ezt kívántad?

- Nem. Volt amikor egy xboxot - nevetett fel. - De a legtöbbször igen - bólintott. - Katolikus suliba jártam. Az osztálytársaim és a tanáraim gyakran nevetségessé tettek, és zaklattak az évek alatt. Aztán egy cincinnati (tudom hülyén hangzik, de ez egy város neve szerk.) középiskolába jelentkeztem, aminek a mondhatni "főprofilja" a kreatív és előadóművészet volt. Én drámára és énekre szakosodtam - mosolyodott el.

- Miért pont azokat választottad?

- Oda voltam a rock zenéért és szerettem volna egy bandát alapítani. Már akkor jó kapcsolatot ápoltam a srácokkal, és elgondolkodtam az ötleten, hogy mi lenne, ha lenne egy bandánk. Ők persze szónélkül igent mondtak rá.

- És mi volt a banda neve?

- Black Veil Brides. Röviden bvb.

- Miért pont ez lett a nevetek?

- Amikor a katolikus suliba jártam, lenyűgözött a vallás vibráló és színes képi világa. Ennek mintájára alakítottam ki. Ez a név egy évszázadokkal ezelőtt használt fogalom az apácákra - mesélte.

- Már értem - bólintottam. - És... Most miújság a bandával?

- Ez csak egy régi terv volt. Hogy egyszer majd valóra fogjuk váltani, ahogy azt is, hogy ezzel híresek leszünk. De sosem vágtunk bele, hisz a többieknek is voltak jobb dolgaik, és nekem is. Veled kellett lennem - simított végig a hátamon.

- Miattam nem váltottad valóra az álmod? -néztem rá hitetlenkedve.

- Mondhatni.

- Vihettél volna magaddal. Világot láttam volna.

- Az anyukád hamar észre vette volna, hogy napokra eltűntél. Sejtette volna, hogy az én kezem van a dologban. És egyébként is elfelejtetted volna.

- Az nem olyan biztos. Vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudunk elfelejteni.

- Felzaklattalak - mondta a szemembe nézve.

- Miből gondolod ezt?

- A hanglejtésedből.

- Egy kicsit.

- Sajnálom. Lehet, hogy emlékeztél volna rá, de miután vissza mentünk volna egy hónap után a városba, anyud eltiltott volna tőlem. És ez volt az, amit nem akartam.

- Annyira szeretlek - fúrtam fejemet csupasz mellkasához.

- Én is szeretlek, hercegnőm - simított végig hajamon, majd lassan hátradőlt velem az ágyon.

- Apuci? - morogtam mellkasába.

- Igen, kincsem?

- Még mindig félsz a méhektől? - nevettem.

- Igen - felelte, és az egész szobában csak a nevetésünket lehetett hallani.