Barátok örökké

A fiú a múltamból (19.)

-Szia Anya! - szóltam bele a telefonba.
-Drágám? Dorothy?
-Igen?
-Miért hívsz? Baj van? Történt va..
-Nem! Dehogyis, csak gondoltam oda szólok, hogy kicsit haza utazok egy hétre. Ugye az nektek is jó? - vágtam édesanyám szavaiba.
-Ez fantasztikus hír! És mikor jössz?
-Holnapi buszra szállok fel. - válaszoltam a kedvesen csengő kérdésére.
-Rendben addig megvetem neked az ágyad. fél perc néma csend után újra folytatjuk a társálgást.
-Amúgy egy fiú keresett téged.
Engem fiú keres? Érdekes, általában ez fordítva szokott történni.
-Ha jól emlékszem Jimmynek hívják.
-Köszi anya ezzel sokra mentem.
Mivelhogy rengeteg Jimmyt ismerek. Egy a volt osztálytársaim közé tudom sorolni, még általánosban. Másik kettő, az eggyel feljebb való évfolyamon. A rokonok között is tudnék kapásból hármat mondani. És még ahová pár éve jártam sportolni, ott is vannak jó páran. Ez a név az országunk keresztnévlistáján is a Topp10 között szerepel.
-Sötét színű a haja. Vékony alkat, de biztos nem gyönge.
-És ezt honnan állapítottad meg?
-Felcipelte a biciklijét a mamádhoz, és persze ott nincsen lift.
-Igen-igen ezt tudom, de akkor te honnan tudod, hogy hogyan néz ki?
-Segítettem az átutalásban.
-Akkor onnan kaptam azt a pénzt. Köszönöm.
-Nincs mit. De honnan tudta a fiú, hogy hol lakik a mamád?
-Biztos mondtam már neki...
Hupsz...Francba ezt nem akartam volna. De úgyse lett nagy baj belőle, és még így se tudom, hogy ki. Szóval még kérdezősködök.
-Véletlenül nem emlékszel az egész nevére?
-Dehogyis nem ha jól emlékszem Jimmy...nem mégsem tudom, de arra emlékszem, hogy O betűvel folytatódik.
O betűvel? Nézzük csak meg a hívásokban...Jimmy Erwin, Kinsey... .
-Meg van! - kiáltottam fel. - Othennek hívják.
-Tényleg. Na mondtam, hogy tudom.
-Köszi.
-Szivesen Kicsikém. De nekem most mennem kell teregetni. Puszi, óvatosan az úton es vigyáz magadra.
-Az leszek. Puszi. Szia.
Érdekes miért keresett Jim? És miért nem hívott fel? Vagy küldött üzenetet? Nah de mind eközben cuccolják össze a holnapi buszra. Turkálok a szekrényben, a fiókokban.
-Nézzük kettő short, egy fekete póló és kettő szines, egy szürke fehér mintás szoknya, bugyikák, titok zoknik, és egy lábbeli. Tényleg esetleg a fürdőrucimat is viszem, egy törcsit mellé és utolsónak a neszeszerem is.
Betuszkoltam mindent a bőrőndbe és egy kis tagyit vettem elő a ruhásszekrény legsötétebb zugából.
-Na ez lesz fent velem. Benne egy szenya, vizespalack, töltők meg a legfontosabb ilyen hosszú útra a fülhallgató és a mp4 lejátszóm. Amit még karácsonyra kaptam.

***csöngetnek***

-Ki lehet az? - nézek az ajtó felé, eltrappolok odáig, majd egy kérdéssel folytatom.
-Ki az?
-A farkas. - egy hang a másik oldalon válaszolt. - a szomszédod. Kinyitom az ajtót és egy csokor, ami szebbnél szebb rózsaszínű rózsás ernyősliliomokból, mellette fehér és egy picivel halványabb rózsaszínű gerberák díszelegtek. A fiú annyira kedves velem, de...amúgy vajon ő tudja, hogy rajta kívül még a Brian is imponál nekem? Szerencsére nem néztem túl sokáig szegényt, mer már a tekintetéből is le tudtam volna olvasni azt a kifejezés " Nem múzeumban vagy, hogy bámészkodj", "Ez már kezd égő lenni, már vagy két perce néz ki a fejéből" .
-Szia ezt nekem hoztad? - próbálom menteni a helyzetem, de ezzel a kérdésemmel még hülyének is nézett. Csudába. Mért vagyok ilyen béncsó. Tényleg jut eszembe, a fiú még mindig kint áll, a bőrt leégető hőségben. -Gyere csak be. Foglalj helyet.
-Nem köszi, csak beugrok és ezt neked hoztam.
-És mégis mire/miért kapom ezt?
Némán áll elöttem a fiú. Talán nekem kéne valamit mondanom.
-Őhmm...csak úgy, mert egy szép lány megérdemli.
-Köszi. - kell egy váza. Biztos hülyének néz, mert a konyhában bojongok. És egy arcra puszit adjak neki vagy mist csak csapjam rá az ajtót? Dehogyis ez durva lenne. Gyorsan... és az ajkaim érinkezett az ő arcával. Ő elpirult egy kicsit (és nem, nem az én rúzsomtól) és egy pillantás alatt megfordult, intett egyet és odébb állt.
-Fhú! De meleg van oda kint. És milyen puha volt az arca. Mennyi lehet az idő? - (Igen mint észrelehetett venni, Dorothynak egy cseppnyi idő érzéke sincsen) - Már délután 3 van? Atyaég! És én még nem pakoltam össze a ruhákat!
Talán egy ógy órámba telett mire mindent belegóztam a bőrőndbe és a pici tagyóba. Ha jól emlékszem, hajnali 6kor megy a város központjából, és délután 1-2 között érkezik meg. Dejó lesz újra látni a várost, ahol felnőttem. Tényleg?! Vajon a hugom is otthon lesz abba a pár napban? Nah de mindegy is majd holnap meg tudom... . Holnap 4 óra fele kellene kelnem, hogy nyugodtan megreggelizzek, elkészülődjek, és időben a buszvégre érjek. 3:55re, 4:00ra és még a biztonság kedvéért kettőt beállítottam. Előkészítem az utazós ruhát és elmegyek hajatmosni, majd ha már meg is szárítottam, beesek az ágyamba.

***rezeg a mobilom***

-Nézzük mennyi az idő? 4:20?! Futáás! - kipattanok az ágyikóból lemegyek enni, ami nem evés volt hanem hogy magamba tőmtem 5 falatot.A maradékot pedig a kis táskámba hajítottam. A ruhámat egy pislogás elteltével már magamon találtam, a falatokat meg a gyomromban. Fürdőbe léptem és fogatmostam, az arcomat is megmostam. (és nem a fogkefémmel)
A kapkodás után újra megnéztem az időt és az a percmutató 5percet ment előrébb.
-Atya ég! Ha pár évvel ezelött is ilyen hamar keszültem volna el akkor nem kellett volna elköltöznöm. 10 perc múlva összeszedelőzködök, és indulok. Kicsit még lekéne ülnöm, mert ha csak itt nézek kifele a fejemből, elfelejtem az időt és képes lennék lekésni a buszt is. De lehet inkább nem is ülök le hanem egyszerűen felkapok egy pulcsit. Volt mikor majdnem oda fagytam az ülöshez. Pedig akkor csak 3 megállót mentem. Hol a kulcsom? Persze ez is most jut eszembe, már az útra készen. Zsebemben? Nem ott sincs, vagy várjunk... tudom a tegnapi farmerben hagytam, ami a szennyes kosárba lett már hajítva. Sietni kell, így nem is vesszem le a cipellőm, úgyis csak beugrok érte. Elég furin nézhettem ki, mert a ruháimat szanaszét dobálom, és a kulcsot is csak úgy tudtam kivenni, hogy belemásztam. A ruhákat pedig a szennyesbe visszagyűjtöttem. Végre. már azt hittem nem találom meg soha se. A házat bezártam és elkezdtem sétálni az utcán a holmikkal a kezemben. Nem is tudom már milyen közel voltam, amikor a buszmegállóban rá ismertem egy régen látott haveromra, aki persze ha jól látom ugyan azt a 17-es buszt várja.

-Atya ég! - valaki megfogta a fenekem. Nézzük kinek kell leordítani a fejét... és ezt nem hiszem el.

-Te hogy kerültél ide?