Barátok örökké

14.Fejezet

Beérve a házamba, leültem a fotelembe és visszajátszottam a mai eseményeket. Vajon, hogy került az erdőbe a telefonja, a fiúnak? Vagy valaki odatette, ez csak egy csapda? Ááá... tuti nem, csak az agyam játszik velem. Nem sokára már azt is elfogja velem hitetni, hogy egy bérgyilkos kopogtat az ajtómon. Persze, amint kimondtam a mondatomat egyből ránéztem a bejárati ajtóra, amire gondoltam. Szerencsére nem állt ott senki se és nem akart bejönni... . Leraktam az eszközt és a könyvet kezdtem folytatni, amit mindig a székem melletti kis szekrényen tartok. "Pár" oldal után egyre lassabban pislogtam, majd azt vettem észre, hogy a könyvet szorongatom az ölemben, persze úgy hogy a fotelben fordítva "ülök".

-Úristen! Elaludtam! Jól van a könyv? - néztem ijedten a kezemben gyűrődő lapkötegre. Gyorsan leraktam és simítgatni kezdtem az oldalakat.

-Mennyi az idő? - nézek a ketyegő faliórámra. 01:28-at mutatott. - Még jó, hogy nem iskolaidő van, mert akkor nem bírnám ki. Visszaraktam a fejem a párnára, majd aludtam tovább.

Reggel 10:56 kor keltem fel. Ránéztem a kezemhez legközelebbi telefonra és felsikítva elengedtem a telefont. Felpattantam és a szobám szekrényéhez futottam és az egyik szoknyát kikaptam onnan. Belenéztem az állótükörbe, ami a folyosón van. Egy térdi érő fekete szoknya, egy fekete torna cipő és a kedvenc pici hátitáskám. Befontam a hajam és kezembe kaptam a kulcsaimat és már az ajtóba álltam.

-Hol lakik Logan? - kérdeztem magamtól. - Meg van! Abba az utcában, ami a főútra merőleges és a kis bolt elött van. - majd bevágtam magam mögött az ajtót. Már vagy 20 perce sétálok, amikor befordulok a házuk elé. Csengetek, majd kinyitják előttem az ajtót.

-Szia Dorothy.

-Szia Logan, megtaláltam a telefonodat.

-Óóó...köszönöm, már égen-földön kersetem. Hogy találtad meg?

-Hosszú. majd valamikor elmesélem. De most megyek. Szia.

-Rendben, de azért megadnád a számod? - ért meg rá.

-Persze, kérem a telót, beírom. - nyújtotta és beírtam.

-Tessék. - adtam vissza neki. - Szia.

-Köszönöm. Szia, majd találkozunk az iskolában. Már csak 5 utca volt hátra, mikor Victorba ütköztem.-Bocsi. - mentegetőztem.

-Ugye nem esett bajod?

-Ne dehogyis. hova sietsz? - érdeklődően kérdeztem.

-Körbe nézni a városba. Nincs kedved elkísérni?

-Persze. Legalább nem a sötét szobámban kell ülnöm egyedül.

-Honnan jöttél?

-Visszavittem az eszközt a fiúnak. - válaszoltam. Ő csak bólintott és sétáltunk tovább. Egészen este 8-ig sétáltunk.