Barátok örökké

Egy nem fogadott hívás(18.)

-Héé! - szólt rám egy ismerős arcú lány.
-Én?! - mutattam magamra.
-Persze, ki más ezen a strandon... - itt már nem hallottam a hangját, mert kőrbenéztem és tél közepén tényleg egy strand kőzepen voltunk, bikiniben. Még egy pár másodpercnek tűnő idő múlva, rájöttem, hogy ezt csak álmodom. Elkezdtem vizsgálodni... a fák kicsavart törzseik színváltósan ragyogtak, a medence tükrének a másik felén meg egy érdekes hang hallatszodott át. Körbe néztem és csak a leányt láttam még mindig beszélni. Egy mozdulattal beugrottam a likba a medence felszínéről és egy gyors mozdulattal a testemben voltam újra. Lihegve, biztos az keltette fel a testet, hogy éppen zuhantam...
-Jól vagy? - karolt át Lori aggodoan.
-Jh elég furit álmodtam, de mindegy is inkább csak összevissza blabla volt.
-Mennyi az idő? - mivel, hogy még nem vettem a szobámba digitális világítós órát, így a telómon kellett megnéznem.
-09:54. - fordultam a kérdezőmhöz.
-Várjál csak és az mi? - mutatott a legújabb nem fogadott hívásokra.
-Az egyik Anyukámé a másik meg a fiú...tudod, akivel a versenyen ismerkedtünk meg. - néztem vissza rá egy csodálkozós tekintetemmel.
-Reggeli után hívd vissza es most csinálj nekem kaját.
-Hát nincs itthon semmi se, szóval ahhoz le kell menned a kisboltba.
-Jól van...de csak, azért, mert éhes vagyok. - a mondata befejeztével szép lassan kicsúszott, majd a szekrényhez kúszott. Kivette a kedvenc shortomat, mellé egy rózsaszín trikót és magával vitte a fürdőbe. 5perc múlva már a pénzt kérte tőlem. Gyorsan kifuttam a szobából és figyeltem mikor hagyja el a házat. Becsapta az ajtót maga mögött, mintha nem lenne kilincs, de mindegy is én a világ leggyorsabb tempómban szökkentem be a az ágyikomba. A hívásnaplóban megkerestem és visszahívtam.
-Szia Dorothy! - kiabált bele a telefonba.
-Szia. Miért kerestél?
-Miért ne. Érdeklődni se lehet? - mondta azzal az imádnivaló hanglejtésével.
-Jól van.
-Mizujs? - kérdezte, mikor a háttérben meghallottam az ajtó csapódását.
-Bocsi, most mennem kell. Majd hívlak. - súgtam bele a telefonba. Majd kinyomtam.
-Na mit vettél? - kiábáltam ki a lányhoz.
-Kaját! Mi mást?! - nevetve kiáltotta vissza, én meg csak a nyakába estem.
-Nah azt nekem hoztad. - jelentettem ki és a finom csokoládés öntetes fánkot kivettem a kosarából.
-Jó étvágyat.
-Köszi neked is. Akkor visszahívod a fiút?
-Nem, nincsen semmi kedvem beszélni vele. - hazudtam neki de nem érdekel. Ez már nem tartozik rá.
-De mindegy is mi történt fent a óriás keréken? - nézett az ismerős és egyben idegesítő arckifejezésével.
-Háát... - néztem fel és kezdtem visszagondolni mikor eszembe jutott. - te tervezted ki ezt az egészet? - néztem szúrósan vissza. Bólintott és sürgetni kezdett hogy bökjem már ki, hogy mégis mit sikerült alkotnia.
-A Brian átkarolt és a Victor meg megfogta a kezem.
-Aaa... - olvadozott mellettem. - megfogta a kezed...átkarolt....úristen...de cukik...
-Na de...ahj tök pillangós érzés volt... - álmodozóm már megint. Persze nagyon jó érzés volt.
-Akkor te se... - nézett rám.
-Jól van. Hagyjál. Akkor ma haza mász ugye?
-Tényleg?
-Most már kicsit sokat vagy itt. Na meg most már nekem is haza kéne utaznom.
-Igaz. Akkor összepakolok és haza kísérsz?
-Ja. Busszal vagy gyalog menjünk?
-Busszal. Hát ha van benne légkondi. - mosolygott rám.
-Jól van. De mennyi is az idő?
-11 kereken.
-Akkor márcsak 10 percünk van. Mert 20kor megy.
-Siess és pakolj ki a szekrényből.
-Okés, de segíts légyszi.
5perc alatt kész voltunk és kényelmesen kisétáltunk. Majdnem fél óra elteltével már búcsúzkodtunk és haza fele tartottam. Gyalog mentem és próbáltam úgy menni, hogy mégvéletlenül se ismerjenek fel.
-Dororhy? - hallottam meg a nevem a hátam mögül. Nem fordulok hátra biztos nem nekem mondták.
-Dori?! - és ez már egy érintéssel is társult. Amint hátra néztem Brian láttam meg. Egy sötétlila poló és egy térdgatyó volt rajt.
-Te meg...? Merre fele mész?
-Hazafele és te?
-Edzésről jövök. Mint látod. - mutatott rá a zsákra a vállán.
-Oooh.
-Nincsen kedved eljönni velem fagyizni? Persze, ha ráérsz.
-Háát... - kiváncsi vagyok az arckifejezésére, ezért húzom az agyát. Hátha le tudok róla olvasni valamit. - Lenne dolgom, de....
-Utánna szivesen haza kísérlek. - vágott bele a szavamba.
-Jól van meggyőztél. - vigyorgok felé, mint valami idegbeteg.
-Melyik fagyizóba lenne kedved menni?
-Abba, amelyik az uszoda elott van? És ha nincs kedved nem muszáj hazakísérned.
-Az ténylwg jó választás. Szeretem az ottani fagyit. És úgyis útba esik a fagyizó, meg a házad is. - elkezdtünk sétálni.
-És úgyis tudod, hogy 4-5 utcával lakom csak arébb.
Ő citromos és mellé egy stracadella gombocot kért. Én meg banánosat és erdei gyümölcsöset.
Azt hiszem udvarol nekem, de ki tudja lehet, hogy csak húzni akarja az agyam ez az isten. Akkor is nagyon jól csinálja mert már a szívem egyik része az ővé. Nem fog érdekelni, ha összetöri és nem én nem álmodozom. Ha majd a férjem, de várjunk és mi lesz Victorral? Pedig ő is tetszik... most választanom kéne? Mindegyis most inkább élvezem a helyzetet.
Felnéztem rá, ő meg vissza én rám, majd egy laza mozdulattal a derekamra tette a kezét és óvatosan magához húzott.
Mikor a házamhoz értünk elköszötünk egymástól, majd befutottam a házba.
-Szia Dorothy örültem, hogy találkoztunk.
-Szia Brian!
-Nyisd már ki...ne lássa a bénázásod - hátra fordultam és még mindig nézte, hogy bejutok-e. - Végre... kinyílt újra magam mögé néztem és egy integetéssel jeleztem neki a sikeremet. Becsaptam az ajtót és a szobámba szaladtam a telefonomat feloldva és hívtam egyből a fiút.
-Kicseng....
-Szia!!! - ordítja egy atom idióta ismerősöm...
-Szia Mike.
-Miért nyomtal ki reggel?
-Mert a lány aki még a versenyen neked lökött kicsit rám tapadt és folyamatosan a privát életemben kotorászott.
-Az ilyen....megbocsájthatatlan... - bosszankodott.
-Nyugi. Már nincs itthon. Haza ment...vagyis hazaküldtem.
-Ügyesen tetted. Az ilyen nem normális.
-Igaz, de...
-Nincs semmilyen de. Az ilyennel nem kell barátkozni. - elég bölcsen vágta hozzám a szavait. Persze, igaza volt, mert ez nem tisztességes...de mindegy is most nem a lányrol akarok beszélni.
-Jó hagyjuk ezt a témát, lapozzunk.
-Rendben. Képzeld! Holnapután lemegyek és esetleg kijössz egyet a parkba, ahol mindig is találkozunk.
A mondata vegén a szám sarkai a fülemtőveinél értek véget es a szemeim felcsillantak, mint egy ékkő a fényes napsütésben.
-Ezt jó hallani, úgyis már egy ideje nem láttuk egymást.
-Majd még hívlak. Puszi. Szia.
-Szia. Pusszancs!
A napom egy csoda... . Nem értem a fiúkat...de mindegy is. Holnap fel kell hívnom anyáékat, hogy hazanézek egy hétre. Jó lesz újra látni a családot, de annyi a hátránya, hogy a fiúkat pedig nem.

Sziasztok! Mit szólnátok ahhoz, hogy a 20.fejezettől animációs rajzokat is raknék ki?