Sagittarius

11. fejezet

Cassy még soha nem volt kórházban. Sagittariusként sokkal gyorsabban gyógyult, mint az emberek, és ez bizonyára feltűnt volna egy Kívülálló orvosnak. A népe a saját gyógyítóinak erejére és szakértelmére támaszkodott, így bármikor szüksége volt egészségügyi ellátásra, Gyógyító édesanyja mindig tudta a megoldást.

A fehér falak, a taposó és a világos bútorok szinte elvakították, mikor belépett az épületbe. Érzékeny orrát csípte a fertőtlenítő erős szaga és szájában mintha valamilyen keserű ízt is érzett volna. Csak akkor jött rá, hogy minek az íze ez, mikor Terry szobája felé haladva a folyosókon bolyongott. A búskomorság és a kétségbeesett remény furcsa egyvelegét érezhette. Ez az érzelem tükröződött minden Kívülálló arcán, aki szembe jött vele. Cassy úgy érezte, hogy még a falak is magukba szívták a fájdalmat és így az egész kórház ezt sugározta magából. A bátor ápolók és orvosok harcosoknak tűntek a lány szemében, akik minden nap fáradhatatlanul küzdenek azért, hogy enyhítsék ezt a fájdalmat.

Cassy minden erejével azon volt, hogy a negatív érzések ne árasszák el a lelkét. Azért jött Terryhez, hogy jobb kedvre derítse. Neki kellett lennie az öröm és napfény forrásának, amiből táplálkozva barátnője is hamar talpra tud állni. Vett egy mély levegőt, mielőtt belépett volna a három ágyas kórterembe. Terry az ablak melletti ágyon feküdt, a másik kettő üresen, érintetlenül várta a rászorulókat.

A vörös hajú energiabomba most halvány mása volt csak régi önmagának. Észre sem vette, hogy Cassy bejött. Tekintetét az ablakon túlra szegezte egy pontra. Cassy nem volt benne biztos, hogy tényleg néz is valamit, inkább úgy tűnt, hogy barátnője csak némán, mozdulatlanul bambul a semmibe. Karjait a takarón pihentette a teste mellett. Cassy éles látásával egyből kiszúrta az apró tűnyomokat, amiket valószínűleg az infúzió hagyott hátra.

- Terry? – szólította meg halkan Cassy. A lány pislogott egyet, mintha most tért volna vissza a valóságba, majd lassan a hang irányába fordította a fejét.

Először halványan elmosolyodott, de aztán szemében könnycseppek gyűltek, arca eltorzult, vállai rázkódtak a hangtalan zokogástól. Cassy odafutott és átölelte barátnőjét. Addig szorította magához, amíg Terry zaklatott levegővétele csillapodott és könnyei is elapadtak.

- Azt mondják, valamilyen nyomozó beszélni szeretne velem – szólalt meg Terry, miután sikerült megnyugodnia.

- Valószínűleg ugyanaz a személy, aki tegnap is. Ha jól emlékszem, Oscar nyomozónak hívják.

- Röhejes név – jegyezte meg gúnyosan Terry.

Cassy megfogta Terry kissé remegő kezét és megszorította. Halvány mosollyal nézett barátnőjére. Igyekezte szavak nélkül kifejezni, hogy minden rendben lesz majd.

- Nem kell beszélned vele, amíg nem állsz készen.

- Szeretnék segíteni. Ha bármi olyat elmondhatok, amivel közelebb kerülnek Jason... - Terrynek elcsuklott a hangja. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Cassy azt hitte, ismét sírni fog, de egészen másfajta érzelmeket látott kavarogni a lány halványkék szemében: dühöt és elszántságot.

- Mire emlékszel a történtekből?

- Kicsit zavaros még az egész. Az emlékeim halványak és kuszák. Nehéz eldöntenem, hogy melyik valós és melyik rémálom. Arra még tisztán emlékszem, hogy táncolunk. Láttam, hogy elmentél a tömegből és utánad akartam menni, de Jason magához húzott és én... teljesen elvesztem. Olyan erősen ölelt! Emlékszem az illatára. Hát nem nevetséges? Annyi részlet elveszett a semmibe, de a leglényegtelenebbet olyan pontosan fel tudom idézni, mintha most is itt állna előttem.