Promise

Nine☀

Madison Brooks

Március 5, szombat

A randi napja. Egy hete volt, hogy Kevin megkérdezte, hogy elmegyek e vele.
Hogy hova? Azt én se tudom. Titkolózott.
Ebben az egy hétben kezdtem mégjobban megismerni és több időt is töltöttünk együtt..... a suliba. Sulin kívül nem találkoztunk. Ennek az okát én se tudom. De nem is szeretnék a fiú terhére lenni.
A Kevinnel kapcsolatos érzéseim pedig bizonytalanok. Nem tudom, hogy mit szeretnék. Szeretem- e vagy nem. Fontos nekem? Talán. Nem tudom. Semmit se tudok. Ha elhívna a világ végére, akkor habozás nélkül rávágnám az igent. De még nem tudom, hogy bízhatok- e benne.

Hirtelen apu nyitott be én pedig a telefonomat nyomkodva hallkítottam le a zenét.
- Izgulsz?- kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen. Persze, hogy izgulok. Még jó, hogy izgulok. Izzadok. Minden bajom van. És még azt se tudom, hogy mit vegyek fel- vettem egy mély levegőt- Nem fog menni- ültem le az ágyamra gondterhelten.
- Madison, ez természetes. Izgatott vagy és stresszelsz- ült oda mellém.
- Félek- vallottam be őszíntén.
- Tudom, ez ilyen. Az első randid vele. Ismeritek egymást, de mégis félsz, hogy mi történhet. Félsz, hogy nem lesz téma és kihal a beszélgetés. Tudom, hogy milyen érzés. Anyáddal ugyanez volt amikor mi is ilyen fiatalok voltunk- mosolyodott el halványan.
- Hiányzik- néztem rá szomorúan.
- Tudom, kicsim. Nekem is nagyon. De most ő nagyon büszke lenne rád, hidd el- karolt át, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Szeretlek, apu nagyon- öleltem magamhoz.
- Én is szeretlek- simogatta a hátam.

- De most tényleg, mit vegyek fel?- sóhajtottam.
- Hova is visz?- kérdezte.
- Annyit mondott, hogy öltözzek csinosan- rántottam egyet a vállamon.
- Hmmm. Én étteremre tippelek- kocogtatta meg az állát.
- Lehet, hogy odavisz- értettem egyet.
- Na készülödj- paskolta meg a hátam, majd otthagyott.

A telefonom csörgése csapta meg a fülem, majd elolvasva a nevet a képernyőről mosolyogva vettem fel.
- Sziaa- szóltam bele mosolyogva.
- Te randira mész engem pedig nem hívsz át, hogy segítsek?- kérdezte sértetten. Nevetve hallgattam Amandát.
- Hát akkor gyere- mondtam.
- Már itt vagyok- mondta tök természetes hangom.
- Akkor megyek nyitom az ajtót- nevettem.

Letettem a telefont, majd lementem ajtót nyitni a barátnőmnek, aki rákönyökölt a csengőre.
Nevetve tártam ki az ajtót.
- Na végre- lépett be a házba.
- Neked is szia- csuktam be az ajtót, majd utána mentem.
Amanda a szobámba állt már és a szekrényemet tanulmányozta.
Valami elviselhető göncöt keresett.
Hirtelen elvigyorodott és kivette a szekrényből a ruhát.
- Neeeem. Felejtsd el!- ráztam a fejem.
- Naaa de légyszi. Különleges este lesz a mai. Kérlek vedd fel- könyörgött.
- Biztos nem- ellenkeztem.
- Deeee kérlek. Gyönyörű leszel! Légysziii- nézett rám boci szemekkel.
- Amanda, nem- vettem el tőle és visszatettem a szekrénybe.
- De most miért nem? Sose veszed fel. Megvárod míg megrohad a szekrényedbe vagy mii?- értetlenkedett.
- Mert sokat jelent nekem ez a ruha, és tényleg nagyon fontos eseményre tartogatom- magyaráztam.
- Mint például?- tette keresztbe a kezét.
- Azt még nem tudom- húztam el a számat.
- Akkor csak próbáld fel- adta a kezembe a darabot.
Sóhajtva bólintottam egyet, majd a fürdőbe vettem az irányt.

A tükörbe nézve eltátottam a számat.
A ruha halvány rózsaszínű volt, a mellkasomnál szűk volt és a derekamtól lefele bővűlt a szoknya része. Imádtam ezt a ruhát. Nem is tudom mikor volt utoljára rajtam. Arra sem emlékszem miért nem hordtam, de biztos azért nem hordtam mert rossz emlékek kötöttek hozzá.