Promise

Eight☀

Madison Brooks

- Mit szeretnél Austin?- néztem végig a fiún. Melegitőbe volt és egy elnyűtt fehér pólóba feszített. Haja kócosan állt feje tetejét. Látszott rajta, hogy nincs jól.

- Bejöhetek?- eröltette meg a hangját.
Bólintva odébb léptem, hogy be tudjon mellettem jönni. Aggódva néztem ahogy fáradtan elmegy mellettem. Nem volt semmi se rendben. Becsukva az ajtót kíváncsian fordultam meg. Austin a kanapéra leülve meredten bámult maga elé. Halkan sétáltam hozzá és ezer meg ezernyi kérdés kavargott a fejembe. De kettő dolog érdekelt a legjobban. Hogy mi történt? És hogy mi fog történni?
Leültem mellé és átöleltem a vállát.
Csendben vártam arra, hogy megszólaljon. De nem történt semmi.
A fiú csak hangtalanul lélegzett és meredten nézett a semmibe. Meg szerettem volna törni a csendet, de nem mertem. Inkább vártam.

Egy hangos sóhaj hagyta el a száját és rám nézett.
- Sajnálom. Én... én nem akartam- temette az arcát a tenyerébe.
- Semmi baj, Austin. Semmi baj- simogattam a hátát nyugtatóan.
- Szörnyű barát vagyok- pillantott rám fájdalmasan.
- Nem vagy az! Ezt verd ki a fejedből! Csak rosszul reagáltál a dolgokra- próbáltam nyugtatni.
- Cserben hagytalak. És üvöltöztem veled. Amikor te semmiről sem tehettél. Utáltalak, a semmiért. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak- dölt hátra.
- Semmi baj, Austin. Én már aznap megbocsájtottam neked. A legjobb barátom vagy. Vannak ilyenek. De hé nem lett belőle semmi. Rám számíthatsz én mindig itt maradok melletted. Jó?- bíztattam.

Bólogatva túrt bele hajába.
De nem ez volt a baja, hogy elhagyta a barátnője. Nem emiatt akadt ki. Valami más. Történt valami amiről nem tudok.
- Mi történt?- suttogtam.
Szomorúan felém kapta a fejét. De halványan elmosolyodott azon, hogy ennyire ismerem.
- Naa- löktem meg.
- A mama- nyelt egy nagyot- meghalt- tört ki belőle. Én pedig autómatikusan a szám elé kaptam a kezem. Könny szökött a szemembe.
Magamhoz öleltem Austint. Ő is sírt, nem láttam de tudtam. Szorosabban fogtam a fiút.

- Sajnálom, hogy nem lehettem melletted- toltam el magamtól.
- Nem te tehetsz róla, én taszítottalak el magamtól- rázta a fejét.
- Ne hibáztasd magad! Már itt vagyok melletted, megoldjuk- mosolyogtam rá bíztatóan.
- Ígéred?
- Ígérem- bólintottam.

☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁

A fejem sajgott, nem bírtam mozogni. Csak szenvedtem folyamatosan. Apu folyamatosan hozza nekem a teát és a gyógyszereket. Ma van a szalagavatóm én pedig nem tudok részt venni rajta a hülye láz miatt. Nagyon sokat sírtam emiatt. Egész életembe erre várok és erre lebetegszek.

Tudom, igen, hogy a legfontosabbat részeket hagyom ki. Kevin volt a párom. Vele tett össze a tanár.
Visszagondolva a sok szenvedésre elmosolyodtam.

Emlékszem nagyon sokat nevettünk egymás szerencsétlenségén. A próbák jókedvűen teltek. De mindenkiben benne volt a félelem, hogy hamarosan több száz ember elött kell majd ezt eltáncolnunk.
Számat rágcsálva emlékeztem vissza az emlékekre.
Cserben hagytam Kevint, a többieket és aput is. Ez lett volna az első és egyben az utolsó szalagavatónk. Többé nem leszünk középiskolás végzősök. Én pedig a legfontosabb eseményekről is lemaradok.

- Hogy vagy?- jött be apu a szobámba. Könnyes szemekkel pislogtam rá és miután kifújtam az orrom megszólaltam.

- Nem jól, se fizikailag se lelkileg- szipogtam.
- Sajnálom, hogy nem lehetsz ott velük. Tudom, hogy mennyire vártad és, hogy mennyit készültél rá. De mihelyt meggyógyulsz kicsi lány elmegyünk valahova és csinálunk egy apa- lánya programot. Rendben?- mosolyodott el.
- Rendben- lett jobb kedvem.