Promise

Ten☀

Madison Brooks

Unottan pillantottam reggel a tükörbe. Nem is csodálkoztam a látványon. Karikás szemek kialvatlanság miatt. És kisírt szemek. Had ne kelljen részleteznem a tegnap estémet.
Egyértelmű, hogy sokat sírtam. Ez van. Az egyetlen ember akit megkedveltem átvert.
Amikor azt hiszed minden rendben van az életeddel akkor rúgnak beléd.

Sóhajtva mostam meg az arcom majd kihalásztam a szekrényből a sminkes dobozom.
Kivettem belőle a korrektort és a szempillaspirált.

Sok időbe tellet mire el tudtam tüntetni a karikákat a szemem alól, de megérte. Nem azt mondom, hogy nem látszik rajtam a fájdalom, de azért tűrhető.

-Szia- köszöntem apunak kómásan, amikor beléptem a konyhába.
- Na miaz? Bal lábbal keltél?- nevetett a nyomoromon.
- Haha, nem- ráztam a fejem.
- Kevin ezt küldte- nyomta a kezembe a bombont.
- Nem szeretem- adtam vissza neki.
- Akkor megehetem?- csodálkozott.
- Nyugodtan- nevettem fel.
Apu megbontotta a csokit és próbált minél többet megenni.
A fejemet csóválva kaptam a táskámat a vállamra.

- Mész is?- pillantott fel a csokis dobozból.
- Igen, megyek- bólintottam.
- De hát nem is reggeliztél- furcsálta, míg én a cipőmet vettem fel.
- Szia, apa- léptem ki a házból.

A ház elött egyértelműen Kevin állt.
Gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg.
- Szia- lépett hozzám.
- Hello- hátráltam.
- Öhm, megkaptad a bonbont?- vakargatta tarkóját.
- Igen, köszi. Apu üzeni, hogy finom. Na csá- indultam el az utcán, vagyhát csak indultam volna.

- Elviszlek- ragadta meg a csuklóm.
- Nem kell kössz- mosolyogtam rá gonoszan- És ha megengeded- pillantottam a kezemre amit szorosan fogott.
- Meddig fogod még ezt a jégkirálynősdit játszani?- húzta fel a szemöldökét és elengedett.
- Örökre- rántottam egyet a vállamon.
- Igazán?- lepödött meg.
- Na idefigyelj Thompson! Bíztam benned, én rohadtul bíztam benned. Adtam neked egy esélyt, de elszúrtad. Nagyon is elszúrtad. És még én vagyok a jégkirálynő csak mert nem borulok egyből a nyakadba azok után. Azt hitted, hogy majd egy bonbontól megbocsájtok? Ráadásul utálom azt a csokit. Persze, hogy is tudhatnád. Nem is ismersz. Soha nem ismertél és nem is fogsz. Én kedveltelek Kevin. De az már a múlté. Most már a szemembe csak egy utolsó féreg vagy, aki széttörte a szivem. Mindenki azt mondja, hogy kövesd a szíved. És ha egy millió darabkára van törve. Akkor mégis melyiket kövessem. Ez a te hibád. Te csesztél el mindent. Utállak. Eljössz hozzám, hogy elviszel engem egy igazi randira. Aztán végül annyit mondassz, hogy menned kell. Tényleg? Csak ennyi tellik tőled. Rohadj meg, Kevin Thompson ott ahol vagy- köptem elé a szavakat idegesen.

A fiú szótlanul állt elöttem.
- Madison, had magyarázzam el- kérlelt.
- Nem, Kevin. Hagyjál békén. Volt lehetőséged rá. Elbasztad. Fogadd el! Most szenvedj te is egy kicsit- fordítottam neki hátat és otthagytam.

A halántékomat maszírozva gondolkoztam.
Kikészültem teljesen.

☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁

- Mivaaaaaaaaan?- akadt ki Amanda.
- Eskü ez történt- mondtam bólogatva.
- Ekkora seggfejet- morogta.
Épp a szobámba ültünk ketten és beszéltük a történteket.

- Itt alszol?- néztem rá bociszemekkel.
- Még szép. Nem hagynálak egyedül- mosolyodott el.

- Madison!!!- hallottam meg apu rekedtes hangját.
Futva mentünk le hozzá a lépcsőn.
- Apu? Mi a baj?- rohantam hozzá.
- Túl sok a csekk Madison nem tudok kifizetni ennyit- támaszkodott meg a konyha pulton.
- Apu, ha kell pénz akkor újra elkezdhetek dolgozni, mint a szünetekbe. Csak most suli mellett- vetettem fel az ötletet.
- Nem, nekünk ez nem elég- dörzsölte meg a szemét.
Látszott rajta, hogy nem sokat aludt. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen kimerültnek.