Végzetem

8.

A következő napokban várom Kenza felbukkanását a kórházban vagy bárhol máshol. De nem jelenik meg sehol. Fridát mindennap kérdezem tud-e valamit róla, de ő csak a fejét rázza és mondogatja, hogy felejtsem el. Nem engedik vissza közénk. Azért mert nem halt meg általam? Mert megmentett miközben nekem kellett volna meghalnom? Nem beszéltem senkinek a történtekről, megtartottam magamnak a titkot, amely lassan emlékké változik bennem.

Hajnalban mikor az egész kórházban csend uralkodott felmentem a tetőteraszra. Sűrűn jártam ide, ha magányra vágytam vagy gondolkodni akartam valamin. Most is így volt, egyedül akartam lenni. Kegyetlen november végi hideg volt, fázósan húztam össze magamon a kabátomat. Nekidőltem a falnak és az eget kémleltem. Vajon Kenza fent van? Vagy lentre került? Frida nem mondd semmit és ez megőrjít! Van Isten? Van menny és pokol? Vajon én hová kerülök majd? Találkozom majd Kenzával vagy a régen meghalt rokonaimmal? Milyen élet van a halál után? Ezeken a kérdéseken merengve bámultam tovább a csillagokat. Egyszer csak elrepül felettem valami, majd pár szárnysuhogás kíséretében leszáll a korlátra. Ijedten egyenesedek ki és lépek az ajtó felé. Ez egy sas! Frida azt mondta Kenza sas szeret lenni. Lépek egyet a madár felé, aki erre oldalra billenti a fejét, majd vissza. Egy hosszú másodpercre lehunyom a szemem, de mire kinyitom Kenza ül mosolyogva a korláton.

- Szia! – köszön rám.

- Szia! – indulok meg felé. Leugrik a korlátról és ő is tesz egy lépést felém. Azonnal magamhoz húzom és szorosan megölelem – Annyira örülök, hogy látlak!

- Csak nem hiányoztam? – kérdezi és szorít az ölelésen.

- De! Egy hónapja nem láttalak! Azt sem tudtam mi van veled! Frida azt mondta, hogy nem fogsz visszajönni!

- Itt vagyok! Visszajöttem – lép hátrébb tőlem és alaposan végigmér, ami már talán kissé zavaró is számomra – Hallom Frida elmesélte mik vagyunk.

- Igen, szinte mindent elmondott. Ha nem láttam volna saját szemmel akkor el sem hittem volna neki!

- Én is így voltam vele.

- Mikor jöttél vissza? Maradhatsz akkor?

- Három napja jöttem vissza, csak volt még egy kis dolgom. Egyelőre úgy néz ki maradok, igen – mosolyog rám.

- Az jó! Mert lenne még jó pár kérdésem, de tőled akarom hallani a választ, nem Fridától!

- Rendben! Menned kell – bök a fejével az ajtó felé – Elkísérlek, úgyis köszönni akarok Fridának is. Még nem találkoztam vele.

- Hol voltál akkor eddig? – kérdezem csodálkozva, de közben útnak indulunk vissza az osztályra.

- Dolgom volt – zárja rövidre a témát – Holnaptól visszajövök dolgozni!

- Komolyan?

- Igen, szükség van rám – von vállat. Egymás mellett lépünk be az osztályra, ahol rögtön megszólal egy vészjelző, hogy valaki rosszul van. Én rohanok a beteghez, de még visszanézve látom, hogy Frida boldogan ugrik a nyakába.

Másnap reggel, ahogy átadom a műszakomat a kollégának az orvosi szobába megyek átöltözni. Kilépek a folyosóra és kissé messzebb felfedezem a rég látott alakot. Szőke haját most copfba fogta, az egyenruhája még mindig jól áll rajta. Felé veszem az irányt, ő mintha megérezné megfordul és rám mosolyog.

- Jó reggelt! – köszön rám.

- Jó reggelt! Estére ráérsz beszélgetni akkor?