Végzetem

9.

Csodálatos meleg, napsütéses márciusi hétvége volt. Kenzi kitalálta, hogy menjünk kirándulni a Farkas Erdőbe, így most éppen szendvicseket gyártottam, míg ő a tévét bámulta. Azt mondta, hogy ő nem egy konyhatündér, nem jön a konyha közelébe. Nem tudom a szendvics készítés mióta igényel konyhatudományt. Mikor végeztem mindennel útnak indultunk. Ő vezetett, én élveztem a tájat, hallgattam a rádióból szóló zenéket. Végül leparkoltunk a többi kocsi mellé. A csomagtartóból kivette a táskát és a hátára kanyarította. Megkerestük a kezdő turista jelet és nekivágtunk a túrának. A telefonunkat direkt mindketten lenémítottuk és a táska mélyére süllyesztettük. Egy kirándulásra nem való, ne zavarjanak minket. Szembe találkoztunk pár turistával, akik mosolyogva köszöntek nekünk. Láttam Kenzin, hogy mennyire élvezi, éli a túrát. Mélyeket lélegzik és csodálja a nagy fákat. Dél körül járt az idő mikor leültünk egy kidőlt fára és megebédeltünk. Már éppen csomagoltunk el amikor egy fiatal pár ment el mellettünk egy kutyával.

- Láttad szegény gyereket! Nem értem a szülők miért tartották meg! És még ki is hozzák emberek közé! Látszik rajta, hogy fogyatékos! – jegyzi meg undorodva a férfi.

- Biztosan! Nem mertem a kutyát sem a közelébe engedni, pedig hogy kapálózott érte a gyerek – tromfol rá a nő. Érzem, hogy Kenzi megfeszül és a távolba mered. Engem is felkavart, amit a pár mondott. Nem szégyellik magukat! Senki nem tehet róla, hogy betegen születik, attól még élhet teljes életet. Emberségből nulla mind a kettő! Nem azzal lesznek menők, hogy leszólják a sérült embereket, hanem hogy tesznek értük valamit, valami apróságot! Kenzi eltűnik mellőlem, mire ijedten körbe forgok őt keresve. Egyszer csak előbukkan a fák mögül egy golden retriever. Átváltozott! Leguggolok hozzá és mosolyogva simogatom meg a fejét.

- Túl jó vagy! – jegyzem meg, mire csak hozzám bújik. Felállok és a hátamra veszem a táskát. Elindulok Kenzi után, aki céltudatosan megy előre az erdőben. Kiszúrom az említett családot, egy középkorú pár, egy tini lánnyal és egy 4-5 év körüli kisfiúval. Down szindrómás lehet szegény. Amint meglátja a kutyát felderül az arca. Kenzi lelassítja a lépteit és szinte lapos kúszásba közelíti meg a kisfiút.

- Nem bánt, ne féljenek tőle! Imádja a gyerekeket – nyugtatom meg a szülőket.

- Megsimogathatja a kisfiúnk? – kérdezi félve az anyuka.

- Természetesen! – bólintok és figyelem az eseményeket. Kenzi lefekszik a kisfiú előtt és csak nézi. Végül a kisfiú leül mellé és óvatosan felé nyúl. Finoman, éppen csak érintve simogatja, mire Kenzi közelebb kúszik hozzá és az orrával megböki a gyerek hasát. A kisfiú erre felnevet és bátrabban nyúl a kutya felé. Az idősebb gyerek előkapja a mobilját és lefotózza a nevető testvérét. Nem szégyelli, hogy nem egészséges, sőt mintha büszkeséget látnék a szemeiben. Újabb hétköznapi csoda, ahogy Kenzi hívja. Bő tízperc után a család hálálkodva köszön el tőlünk és folytatják a túrájukat. Amint látótávolságon kívül érnek Kenzi emberi alakot ölt fel.

- Aranyos kissrác volt – néz rám boldogan.

- Csodálatos vagy, ugye tudod? – karolom át a nyakát – Hatalmas élménnyel gazdagítottad a kisfiút és a családját is! Majdnem sírva fakadtak, ahogy a gyerek felnevetett.

             - Megérdemlik az örömet!Amúgy meg te még csodálatosabb vagy mint én. Hiszen én álarc mögött néztem agyerek és a család szemébe. Te meg önmagadként! – mondja és egy gyors puszitnyom az ajkaimra. Rajtunk kívül nincs más az úton, így kézen fogva folytatjuktovább az utunkat. Estére mindketten hulla fáradtan dőltünk be az ágyba ésszinte rögtön elaludtunk.