Végzetem

14.

Reggel kávézás közben kifaggatom Fridát, hogy mit tudott meg. Mert ahogy Kenzi beszélt tegnap az elég zavaros volt, először megkérdezte milyen próba, majd tudta, hogy otthagyta a Kísérő szakmát. Semmi logika nem volt a tegnapi mondataiban, remélem ma tisztább lesz. Frida azt mondja, hogy fent első körben csak beszélgettek, kérdéseket tettek fel neki. Meggyőződtek róla, hogy valóban újra ember akar lenni. Utána viszont ki kellett állnia az összes emberi érzést, a boldogságot, félelmet, szenvedést és fájdalmat. Újra át kellett élnie az elrablását, a kínzását. Ő végig kitartott, nem úgy mint előző életében. Akkor feladta. Most küzdött, pedig hatalmas fájdalmai voltak. De kibírta, átment a próbán! Utána a Vezetők szabadon engedték. Viszont az egyik Kísérő látta, hogy egy Őrző magával viszi. Frida kiderítette, hogy ki volt az és felkereste. Régebben állítólag Kenza keresztbe tett neki és most jött behajtani az adósságot. Míg Kenzi különleges képességgel rendelkezik addig tudja csak megbosszulni. Magával vitte és így került elő. Annak idején Kenza elvett tőle egy fontos dolgot, most ő is elvett tőle egy értékes dolgot. Az emlékét rólam! Megfosztotta a szép emlékeinktől, az együtt töltött perceink képeitől, majd letaszította a földre. Így került egy sziklaszirt mellé, hegymászós balesetnek álcázva a megtorlást. Nem tudni, hogy örökre törölt-e engem, vagy visszahívhatóak az emlékei. Frida beszélgetett vele reggel és sokkal jobban van. Éberebb és nem össze-visszabeszél. Emlékszik, hogy milyen feladatokat kellett teljesíteni, hogy újra ember legyen. De az okra még mindig nem emlékszik, hogy miattam lett halandó. Ő váltig állítja, hogy megunta a szakmáját és elege lett abból az életből. Én még mindig az új doki vagyok az osztályon. Napközben többször benézek hozzá és beszélünk pár mondatot. Este meg félórát töltök vele, hogy újra megismerjük egymást. De a barátkozáson kívül más érzelmet nem látok rajta, nem próbálkozik, nem néz rám a szokásos huncut tekintetével.

Két nap múlva Kenzi már az ágy szélén ül és úgy beszélget az egyik nővérrel. Határozottan jobban van és ami még jó, hogy sokat mosolyog. Még rám is, pedig az elején eléggé bizalmatlan volt velem. Kezdem én is megszokni a gondolatot, hogy már nem fog emlékezni ránk. Kiküldöm a nővért, hogy kettesben tudjak maradni vele és megtudjam vizsgálni.

- Hogy érzed magad? – kérdezem tőle és leülök vele szemben a székre.

- Sokkal jobban, köszönöm! Mikor mehetek haza?

- Szerintem 1-2 nap múlva. Fáj valamid?

- A vállam.

- A biztonság kedvéért még leküldök hozzád egy ortopéd orvost, hogy nézze meg.

- Oké - bólint, de közben a medálomat bámulja, amit még tőle kaptam. Remegő kézzel nyúl érte és az ujjai közé veszi. Hüvelykujjával párszor végigsimít rajta, látszik, hogy nagyon gondolkodik. Némán várok egy kicsit hátha beugrik neki valami. De csak megrázza a fejét és visszahúzza a kezét.

- Tudod mit jelent ez a jel? – kérdezem végül.

- Nem, de nagyon ismerős.

- Megtennéd, hogy felállsz és megfordulsz? Nekem háttal! – kérem és segítek felállni neki. Kenzi hátat fordít nekem és én meg felhúzom a pólóját. A tetoválásai ugyanúgy ott vannak rajta és bal oldalán alul még mindig üres hely van. Végigsimítok a gerince mentén, mire szaggatottan kezdi venni a levegőt és libabőrös lesz. Végül megnézem a sérült vállát, mintha amiatt kértem volna, hogy forduljon meg.

- Minden rendben? – kérdezi türelmetlenül.

- Igen, persze. Nem hiszem, hogy gond van a válladdal! Csak ilyen fájdalmas a gyógyulás – mosolygok rá.

- De jó – ül vissza az ágyra, majd újra a medálomat bámulja. Hirtelen feketére változik a szeme és riadtan néz rám. Megmaradt neki ez a tulajdonsága?!

- Jól vagy? – lépek hozzá közelebb, de ő hátrál tőlem.

- Meg akartál ölni! Most is azért vagy itt? Majdnem meghaltam miattad! – mondja és összehúzott szemmel néz rám.

- Kenzi ez nem az! Nem jól emlékszel – próbálom nyugtatni, de ő csak a fejét rázza és az ajtóhoz hátrál – Nem akartalak megölni! Az félreértés volt!

- Hogy lehet azt félreérteni, hogy megöl a jelenléted?! Hogy melletted nem kapok levegőt?! Most is ugyanez van, szorít a mellkasom! – mondja magából kikelve. Értetlenül nézek rá, még sosem láttam kifordulni önmagából.

- Kenz! Nyugodj meg kérlek! Elmagyarázok mindent! Csak ülj le! Hallgass meg! – könyörgöm.

- Nem! – vágja rá és szinte feltépi az ajtót. Kiviharzik a szobából és az emberekkel teli folyosón nyoma veszik. Többször végignézem a szobákat, mosdókat és a folyosót, de sehol nem találom. Felhívom Fridát és sírva mesélem el a történteket. Pár perc múlva már ő is a kórházban van és közösen keresni kezdjük Kenzát. De sehol nincs, senki nem látta. Nyoma veszett, egyszerűen eltűnt. Frida elmegy megnézi a törzshelyeit, de ott sincs. Műszakom után járni kezdem a várost, benézek az étteremben, ahová sokat jártunk, a fagyizóba, ahol a kedvenc íze vannak, a folyópartra, ahol sokat sétáltunk. De Kenza nincs sehol. Reményvesztetten roskadok le egy padra és utat engedek a könnyeimnek. Végre visszatért Kenzi és újra elvesztem őt. Fél tőlem, nem mer a közelembe kerülni. Annyira hülye vagyok, hogy hagytam őt elmenni a próbára. Én tehetek róla, hogy sérülten bolyong valahol. Maradnia kellett volna Kísérőnek!