Végzetem

15.

Szabadnapot veszek ki és reggel újra a várost járom Kenza után kutatva. Frida végigkérdezi az összes ismerősüket, de senki nem tud róla semmit. Újra felkeresi a régi helyeit, de nincs sehol. Többször felnézek az égre vagy a fákra, de mindig rájövök, hogy Kenzi nem alakváltó már. Késő estig járom a várost, de nem járok sikerrel. Frida sem találja. Hogy lehet így eltűnni?! Se pénz nincs nála, se rendes ruha! Csak egy rövidnadrágban és pólóban lépett le! Biztos, hogy valakinél van! Ismét sokáig vagyok kint, de hajnalban újra az utcákon körözök. Még a mai napot rászánom a keresésre, utána értesítenünk kell a rendőrséget. Ők hátha megtalálják. Kedvtelenül rovom a köröket, majd reményvesztetten rogyok le egy padra a parkban. Nem tudom meddig ülök itt és bámulom az emberek, de Frida hangjára rebbenek fel. Ő is teljesen maga alatt van. Megegyezünk, hogy reggel 8 órakor találkozunk a rendőrség előtt. Bejelentjük az eltűnését és reménykedünk, hogy előkerül. Hazaérve rögtön engedek egy kád forró vizet magamnak. Napok óta alig alszom, kezd utolérni a fáradság. Több mint félórán keresztül áztatom magam. Már elhelyezkedtem az ágyamba és váltogatom a tévén a csatornákat, amikor kopognak. Ki lehet az ilyen későn?! Az ajtóhoz lépek és a kémlelőn kinézek, Kenzit látom meg, mire szinte feltépem az ajtót.

- Kenzi! Hol voltál? Aggódtunk érted! Jól vagy? Hol voltál? – támadom le a kérdéseimmel és gyorsan végigfuttatom rajta a tekintetemet. Látszólag jól van.

- Jól vagyok, egy ismerősömnél voltam – mondja semleges hangon.

- Gyere be! – lépek félre. Belép, majd becsukja maga mögött az ajtót és nekitámaszkodik. Rám emeli a tekintetét és fürkészve kezd nézni – Megint feketék a szemeid!

- Igen, ha mérges vagyok akkor feketék. Meg akkor is ha félek.

- Most melyik vagy? Mérges? Félsz?

- Mindkettő.

- Miért? – lépek elé.

- Mérges vagyok, mert zavar valami veled kapcsolatban, amit nem tudom micsoda. Félek, mert tudom, hogy megölhetsz, hogy meghalhatok melletted. Kísérőként is megölhettél, most emberként meg még gyengébb vagyok.

- Kenzi én nem tudlak megölni téged! Nem is bírnálak! Akkor sem akartalak! Higgy nekem! Nem foglak bántani és a jelenlétem sem okoz neked fájdalmat! Nem érhet baj a közelemben! Az elmúlt! – győzködöm. Nem akarok elmondani neki, hogy szerelmesek voltunk egymásba. Azt akarom, hogy ő jöjjön rá, hogy újra érezze.

- Hogy múlt el? Nem múlhat el csak úgy! – löki el magát az ajtótól és szorosan elém lép. Még mindig feketék a szemei, ami most először megrémít.

- Emlékszel arra az éjszakára, amikor ketten voltunk ügyeletben és bejött egy férfi késsel a kézében?

- Rémlik – bólint röviden.

- Ott te megvédtél engem tőle. Hasba szúrt, de te túlélted. Beforrt a sebed. Emlékszel?

- Nem, akár hazudhatsz is. Nem tudom, hogy igazat mondasz-e – jegyzi meg élesen

- Kenza! Én nem hazudok neked! Hinned kell nekem! Nem vagy veszélyben a közelemben! Nem tudok neked ártani! Régebben fojtogató érzés volt, ha hozzád értem, igaz?

- Igen.

- Most hozzád fogok érni és meglátod, hogy nem hazudok! – nyújtom fel a kezem, de ő hátraugrik – Kenzi csak így tudod meg, hogy már nem tudok neked ártani!

- Jó! – mondja. Vesz egy mély levegőt és a kezemért nyúl, de nem jön közelebb.

- A kórházban is hozzád értem és ott sem lett semmi bajod. Ahogy most sincs! Látod?

- Nem értem – szuggerálja a kezünket, majd elengedi – Hazamegyek Fridához. Ő biztos tudja mi ez az egész.

- Rendben! Ő is nagyon aggódott érted! Felhívom, hogy jól vagy és nemsokára hazaérsz. Elviszlek kocsival, jó? Biztos fáradt vagy! Pihenned kéne még!

- Jó – egyezik bele halkan a gondolataiba merülve.

- Átöltözöm és mehetünk, addig ülj le a nappaliba! – mutatok a mögöttem lévő kanapéra. Némán bólint és odasétál. Bemegyek a szobámba és megkönnyebbülten sóhajtok fel. Előkerült! A telefonomhoz sietek és felhívom Fridát. Megnyugtatom, hogy Kenza itt van és jól van, nemsokára hazaviszem. Magamra kapok egy farmert és pulcsit, majd visszamegyek hozzá.

- Voltam már itt? – kérdezi és körbe néz a szobában.

- Párszor igen. Felismerted? – ülök le elé a kis asztalra.

- Nem tudom – sóhajt nagyot és előre hajol. Újra az ujjai közé veszi a medálomat és erőteljesen rákoncentrál.

- Kenz... - szólok rá, de lecsitteg. Továbbra is a medált nézni, szinte látom, hogy pörgeti a képeket magában.

- Tőlem kaptad mielőtt elmentem a próbára. Ami a hátamon van tetoválás annak a mintájáról csináltattam. A Végzetet jelenti! – mondja hosszú percek után – Igaz?

- Igen... - hebegem a könnyeimmel küzdve – Emlékszel már rám?

- Kezdek. Azért nem árthatsz nekem, mert nem úgy voltál a végzetem. Hanem máshogy?

- Igen, máshogy. Tudod hogy?

- Megszerettük egymást! Szerelmesek lettünk egymásba! – engedi el a medált és rám néz. Az este folyamán először a barna szemeivel.

- Igen, mi együtt voltunk Kenza! Félévig! Aztán elmentél a próbára.

- Hogy szerettünk egymásba? Hogy változott meg a harag?

- Azért voltál egyre rosszabbul a közelemben, mert közelgett a veszély hozzám. A késelős pasi engem akart bántani, de te megvédtél és meggyógyultál. Én meg megcsókoltalak az öltözőben, mire te elmenekültél, eléggé fel voltál dúlva - idézem fel mosolyogva – Aztán elmentem a lakásodra és te akkor már jóval nyugodtabb voltál. Elhívtak a Vezetők, vagy kik és te tőlük tudtad meg, hogy nem a halálos végzeted vagyok, hanem a szerelmes. Egymás végzetei vagyunk. Veszélyben voltam és te azt érezted!

- Ezután együtt voltunk. Voltunk kirándulni is valamerre, meg te sokat veszekedtél velem a motorozás miatt – mosolyog el gyengén.

- Igen – nevetek fel – Úgy száguldoztál, mint egy őrült. Mindig azt mondtad mikor hazaértél, hogy felesleges aggódnom, mert te halhatatlan vagy.

- Te meg ilyenkor rám vágtad az ajtót! Valamint nem csókoltál meg három órán keresztül, de aztán nem bírtad tovább!

- Igen, így volt! Sosem tudtam rád haragudni sokáig! Bármennyire is megérdemelted volna nem ment. Mindig valami kedves bókkal levettél a lábamról és én már bújtam is hozzád! – törlöm le a könnyeimet.

- Minden rendben van! Itt vagyok! – ölel magához – Ne haragudj rám!

- Jaj dehogy haragszom! Annyira örülök, hogy emlékszel rám! – bújok hozzá és szabad utat engedek a könnyeimnek – Annyira hiányoztál! Annyira féltettelek!

- Szeretlek – emeli meg az államnál fogva a fejemet, majd lágyan megcsókol.

- Én is szeretlek! – csókolom vissza.

Kenzivel összeköltöztünk, amint teljesen felépült. Pár nappal később megjelent rajta egy újabb tetoválás, bal oldalán lent, ahol eddig üres volt a háta. Kettőnket jelentette, hogy megtaláltuk a helyünket egymás mellett, összetartozunk. Kenz otthagyta a kórházat és átment egy állatorvosi rendelőbe asszisztensnek. Nem akart már emberek és a mindennapi halál közelében lenni. Érthető! Most ünnepeljük a 20. évfordulónkat! Még mindig ugyanolyan szerelemmel és odaadással van irántam és én is ugyanúgy szeretem, mint az elején. Együtt öregszünk meg, egymás mellett élünk, ahogy mindig is akartuk!