Végzetem

13.

A harmadik nap már tombolni tudnék a tehetetlenségtől és tudatlanságtól. Nem tudom elhinni, hogy nem képesek valami jelet vagy üzenetet küldeni! Tétlenül mászkálok fel-alá a lakásban, nem találom a helyem. Nem köt le semmi, se a tévé, se az olvasás. Hosszú percekig állok az ablakom előtt és szemlélem az eget. Pár bárányfelhőn kívül semmit sem látok. Azt sem tudom hová kellett menni, hogy hol lehet most. Fent vagy lent? Vagy itt a Földön? Nem kellett volna beleegyeznem, hogy halandó legyen. Meg kellett volna akadályoznom, megfenyegetni, hogy elhagyom, ha megpróbál újra emberi életet élni. Ha ezt megteszem, akkor most itt lenne mellettem és fárasztana a hülye vicceivel. Komolyan most még nevetnék is rajta, csak legyen itt!

Kilenc nap telt el Kenza eltűnés óta és most ismét munkanap van, így kelletlenül és holt fáradtan megyek be a kórházba. Látom Fridán is a kimerültséget és az aggódást. Rutinból látom el a betegeket és írom meg a kórlapokat. Már csak 1 óra van a műszakomból, alig várom, hogy hazaérjek és bedőljek az ágyamba. Az orvosi szobába megyek befejezni a papírmunkát, nincs kedvem a kollégáimhoz. Ők is érzik rajtam, hogy nem vagyok jó hangulatomba. Valaki halkan kopog az ajtón, mire kiszólok, hogy szabad. Fel sem nézek a papírokból, várom, hogy megszólaljon.

- Szia! – hallom meg Frida gyenge hangját. Felkapom a fejemet és rögtön tudom, hogy baj van. Vörösek a szemei és idegesen tördeli a kezét.

- Mi az Frida? Kenzi? Mi van vele?! – pattanok fel a helyemről és felé indulok.

- Itt van.

- Hol? Hol van? – kérdezem idegesen.

- A 317-es szobába – mondja és én már indulnék is oda, de visszaránt – Nincs jól! Válságos az állapota!

- Látni akarom! – rántom ki a kezem a szorításából és a kórterem felé indulok. Belépve a szám elé kapom a kezem. Mozdulatlanul fekszik az ágyon, jobb karja felkötve, arcán kék-lila foltok és horzsolások.

- Nem tudom mi történt, de kiderítem! Így hozták be, semmit nem tudok! Azt mondták a kollégák, hogy a következő nap még kritikus nála.

- Túl fogja élni! Megígérte! Nem lesz semmi baja – mondom zokogva és megszorítom az ép kezét. Frida magunkra hagy minket. Leülök egy kis székre mellé és beszélni kezdek hozzá. Elmesélem neki az elmúlt napokat, hogy mennyire hiányoltam és mennyire izgultam érte. Majdnem éjfélig maradok vele, utána Frida veszi át a helyem, hogy tudjak valamennyit pihenni. Haza sem megyek, az orvosi szobába dőlök le aludni egy keveset. Műszakom előtt már egy órával Kenzinél vagyok, de még mindig nem ébredt fel. Napközben ahogy időm engedi rögtön rohanok hozzá, szeretném, ha érezze, hogy ott vagyok. Miután megérkezik a váltás újra hozzá sietek és leülök Frida mellé.

- Hogy van? – kérdezem.

- Szerintem jobban.

- Az jó! – bólintok és megsimogatom Kenzi arcát, mire mocorogni kezd.

- Mindjárt magához tér – ugrik fel a székből Frida – Kenza hallasz? Itt vagyunk!

- Kenz! Kicsim! Ébredj – simogatom meg a karját. Lassan kinyitja a szemét, de szinte rögtön vissza is csukja. Mozgatni kezdi az ujjait és tíz perc múlva már egész éber állapotban van.

- Mi történt? – kérdezi két nyögés között.

- Ezt mi kérdeznénk tőled! Kiálltad a próbát, de utána eltűntél! Senki nem tudott rólad semmit! – mondja lágyan Frida.

- Milyen próbát? Miről beszélsz Frida? – kapkodja köztünk a tekintetét.

- Kenza te nem emlékszel rá? Hol voltál az elmúlt napokban? – faggatja Frida.

- Nem tudom. Annyira emlékszem, hogy hazafelé sétálok a munkából és utána teljes sötétség.

- Frida itt valami nem stimmel! – suttogom halkan.

- Tudom Alexa. Kenza tudod hogy mi vagy, voltál te? A Kísérő foglalkozás rémlik?

- Igen. Tudom mi voltam és hogy te is ki vagy Frida! – bólint határozottan.

- És tudod, hogy miért adtad fel ezt a hivatást? – kérdezem tőle.

- Mert meguntam és mert elég sok volt a számlámon. Kezdtek haragudni rám ott és jobban láttam lépni onnan – mondja gyengén mosolyogva – Túl sok rossz fát tettem a tűzre.

- Nem emiatt. Igaz, hogy voltak stiklijeid, de nem emiatt váltottál – magyarázom, de ő csak értetlenül néz rám. Hosszan fürkészve néz engem és látom, hogy teljesen össze van zavarodva. Elfog a pánikfélelem – Kenz! Tudod ki vagyok? Emlékszel rám?

- Te vagy az új orvos az osztályon, de lekéstem a bemutatkozást, így a nevedet nem tudom!- mondja a szemembe nézve. Érzem, hogy megfordul velem a szoba.

- Ne! Ez nem lehet igaz! Frida? – nézek rá kétségbeesetten.

- Kenza! Tényleg nem tudod ki ő? – kérdezi Frida rám mutatva, mire ő csak megrázza a fejét – Jól van! Pihenj! Aludj nyugodtan! Holnap reggel jövünk!

- Oké! Köszönöm – mosolyog Fridára, majd lehunyja a szemét és már alszik is. Könnyeimet törölgetve lépek ki a szobából.

- Frida miért nem emlékszik rám? Miért felejtett el? – fordulok a nő felé – Agyrázkódása nem is volt!

- Nem tudom! De ne izgulj! Egymás Végzetei vagytok! Ha nem is jutsz eszébe úgyis össze fogtok megint jönni!

- De az nem ugyanaz! Nem emlékszik az elmúlt félévünkre! – csattanok fel idegesen – Azt sem tudja, hogy hívnak!

- Nyugodj meg Alexa! Még csak 10 perce kelt fel, szépen eszébe fog minden jutni! – próbál nyugtatni.

- De a régi énjére emlékszik! De a próbára miért nem? Az okokra miért nem? – kérdezem halkan.

- Holnap kiderítek mindent, beszélek vele! Ma hagyom pihenni! Estére megkérdezem a Vezetőket, hogy mi volt fent és ők mit tudnak a róla és az emlékezetkiesésről.

- Oké! Szerintem ne mondjuk el neki, hogy ki is vagyok én valójában. Hogy miattam akart ember lenni. Túl sok lenne neki, így az elején. Majd talán később, mikor már jobban van!

- Biztos vagy benne?

- Igen! Ne mondd el neki!

- Rendben! Legyen ahogy akarod! Most mindketten menjünk haza és aludjunk egy nagyot! Ránk fér! Neked is ki kell pihenned magad, nagyon fáradnak látszol – néz rám behatóan. Igaza van, rettenetesen fáradt vagyok. Mióta Kenzi nincs mellettem nehezen alszom el, ha mégis sikerül 4-5 óra múlva felébredek. Megbeszéltük, hogy holnap műszakkezdéskor itt találkozunk, addigra ő beszél a Vezetőséggel és Kenzivel is. Szomorúan mentem haza, visszakaptam Kenzit, de nem úgy ahogy vártam. Nem emlékszik rám és az életünkre. Olyan sok mindent éltünk át együtt és neki most minden kitörlődött. Ha ez az állapot tartós lesz, akkor majd szépen lassan beadagolom neki a kapcsolatunkat. Viszek majd be neki fotókat, mesélek a kirándulásunkról, a csillagnézős éjszakáinkról. Valamire csak emlékeznie kell! Nem tűnhettem el nyomtalanul az életéből!