Karjaid közt [Suga f.f] •BEFEJEZETT•

4. rész

Február vége volt. Már kezdtem túllépni a gyászon, amikor váratlanul édesanyámat is megölte a gyilkos.
A temetése márciusban volt, ahova nem mentem el, csak éjjel.
-Sziasztok.-ültem le a sírkőre, amibe akkorra már anya neve is bele volt vésve.
-Ne haragudj anya, de én ezt nem bírom. Ne haragudj, de én megteszem. Megteszem azt, amit eddig miattad nem... Önző leszek, tudom. De megteszem, mert fáj. Ne haragudjatok.- zokogtam nagyokat nyelve. Megtöröltem a szemem egy zsebkendővel, majd írtam egy üzenetet barátnőmnek.
Ne keressetek. Nagyon sajnálom. Életem legnagyobb önzőségét követhetem el, de ne haragudjatok rám. Legyetek boldogok, lépjetek túl rajtam. Szeretlek titeket.- zsebre tettem a készüléket, majd elővettem egy jegyzettömböt.
Ezt a levelet Min Yoonginak és barátainak írom.
Yoonginak köszönöm, hogy rengetegszer megmentett. Hoseoknak azt az egy ölelést köszönöm. A lila hajú srácnak, köszönöm az apró mosolyt.
Sohasem voltam fanotok. Nem hallottam egy dalotokat sem. Számomra közönséges emberek voltatok.
Köszönöm, hogy beszéltetek a bíróval. Nagyon köszönök mindent.
Egy nagyobb kavics alá helyeztem a rózsaszín tömböt.
Zsebredugott kézzel indultam a kijárat felé. Lassan andalogtam a Han folyó felé. Felsétáltam a Banpodaegyo hídra. Az autósok rámdudáltak, de én mit sem törődve tornáztam át magam a korlát külső oldalára. Hátatfordítva a tömegnek, levetődtem a magasból.
Nem lassult le az idő, ahogyan azt mondják. A hideg víz csípte bőröm, amikor belecsobbantam.
Szemeim lehunytam, majd a késztetést, hogy levegőért kapjak, legyőztem.
Nem éreztem a fájdalmat. Nem gondolkodtam semmin. Egyszerűen voltam. Kezdtem lesüppedni a vízben, ahogy a tüdőmből az utolsó csepp oxigént is elfogyott. Csobbanást hallottam magam mellett.
Valaki megragadta derekam, majd felhúzott. Élettelen testem a parton letette, majd újraélesztésbe kezdett.
Egy, két, há'. Hallgatózás, lélegeztetés és újra.
A harmadik próbálkozásnál köhögni kezdtem. A tüdőmből kiszabadult a víz, és levegőért vágyakozott. Kapkodtam az éltető oxigén után. Felemelt és egy pokrócot terített rám.
Újra éreztem a lelki fájdalmat.
Kinyitottam szemeim, de homályosan láttam.
Hidrogénszőke hajkorona, fehér póló.
Felültem, majd a megmentőmet méregettem.
Látásom kitisztult, majd szíven ütött a felismerés.
-Yoongi?- suttogtam alig hallhatóan.
-Miért tetted?- kérdezte nekem háttal.
-Hagyj itt.
-Miért tetted?- emelte meg hangját.
-Mert nem bírom ezt a fájdalmat érted? Nem menekülhetek életem végéig a gyilkos elől, akit nem is tudok, miért akar engem megölni! Mert gyenge vagyok, idióta és legfőképp önző!- zokogtam.
Felém fordult. Egy könnycsepp gördült le arcán.
-Ígérd meg, hogy többet nem teszed.
Halgattam.
-Ígérd meg!- szólt erélyesebben.
Nem jött ki szó a számon.
-Ne csináld.- nyelt egy nagyot, majd közelebb jött.
Hangszálaim, mintha elvágták volna.
-Mondj már valamit!- szívta be ajkait, miközben folyton sírt.
Szemeim lassan lehunytam, majd leragadtak.