Karjaid közt [Suga f.f] •BEFEJEZETT•

3.rész

Anyukámnak ez pont nem hiányzott. Yoongi elárult minket, ezért ültünk aznap a bíróságon.
-Ezennel Bang Minaht, Kim Hjonat és Park Ninaht bűnösnek nyilvánítom. Bűncselekményük miatt két év közmunkára ítélem őket. - csapott a kalapáccsal a bíró.
-Nem elég anyámnak, hogy meghalt apa? Még a gyereke is semmirekellő.- zokogtam Hyuna vállára.
Ninah szúrósan nézett Yoongira, aki ott ült a BTS további tagjaival, akiknek ugyan semmi közük az ügyhöz, de mégis eljöttek.
-Semmi baj Minah.-simította meg hátam idősebb barátnőm.
-Dehogynincs. Ez rohadtul szégyen. Rohadtul! Szégyent hoztam anyára, magamra, rátok!
-Fejezd be!- csapott kezemre Hyuna.
-Nem hoztál rám szégyent.- sétált oda anyám az egyik mögöttünk lévő sorból.
-Szégyen az egész lényem.- motyogtam.
-Ennyi erővel én is marcangolhatom magam! Én vagyok a legidősebb, nekem kellett volna figyelmeztetni titeket! Mindössze tizenkilenc vagy ember!- csapott combjára.
-Vajon mit szólna ehez apu?-kérdeztem szipogva.
-Nevetne. Ő is ilyen volt, mint te. Neki is volt egy év ledolgozandó közmunkája.- nevetett anya.
Felhorkantam.
-Miért, mit csinált?
-Tönkretett egy kerítést.- törölgette könnyeit a nevetéstől anyám.-Egyszer élsz kislányom, éld az életet vidáman.- ölelt meg.
-Bár az én anyukám is ilyen lenne.- karolta át Ninah Hyunát.
-Az enyém is lehetne.- bólogatott az.
-Na gyertek!- karoltunk össze négyen a folyósón.
-Hé!- hallatszott.
-Hahóóó!- szólt újra, mire magasba emeltem középső ujjam.
-Menjünk, mert befagyik a seggünk.- szólt anya.
-Támogatom az ötletet.- szólalt fel Hyuna.
-Öt nap és itt karácsony, mi meg kezdhetjük a közmunkát.- nevetett Ninah.
-Nézd a jó oldalát! Viszünk szánkót, ha fehér karácsonyunk lesz.- kacagott Hyuna.
Én nem találtam túl viccesnek.
-Menjetek. Én bemegyek apuhoz.- szóltam a temető utcájánál lefordulva.
-Siess haza. Meg ne fázz.- szólt anya.
-Oké.
Elindultam a fekete kapuhoz. Besétáltam a temető hátuljába, ott pedig megkerestem a márványból készített sírkőt.
Leültem a sírra és felhúztam téli kabátom cipzárját. Percekig ültem ott és rágcsáltam a cipzárt, mire végre megszólaltam.
-Szia apa.- nyeltem egy nagyot. -Nem tudom mit mondjak.
-Szégyent hoztam rád. Igaz? - remegett hangom.
-Sajnálom.- piszkáltam egy vörös, még égő mécsest.
-Jelezz nekem valahogy. Szerencsétlen vagyok? Ha igen, jelezz nekem valahogy, mert megőrülök ebben a tudatlanságban.- erre a gyertya lángja kialudt. Hallottam fülemben apa hangját. A nevetését, ahogyan kinevetett amikor elestem a szteppcipőmben hét évesen. A nevetését, amikor tizenhat évesen az első szerelmem sirattam késő esti csokievéssel.
-Ahogy gondoltam, címlapsztori lett az ügyből. Gondoltam, hisz az a srác híres. De én ennek ellenére nem haragszom rá, hisz csak a dolgát tette nem igaz? Te is bejelentetted volna az ügyet? Ha te kapsz rajta?- kérdeztem apám sírjától.
-Apa. Most csak nyolcan fogunk karáncsonyozni. A karácsonyi vicceid nélkül más lesz. Hyuna és Ninah apja csak egymással tudják megbeszélni a szerelői tapasztalataikat. Nem tudsz a gyerekkorodról sztorizgatni, pedig rengeteg van még, biztos vagyok benne. Arra is kíváncsi lennék, hogy találkoztál anyuval. Hogy mikkel lepted meg akkoriban. Hogy mikkel tudtad volna még meglepni. Meg tudtak volna menteni? Túlélhetted volna? Emlékszel, amikor elvittél motorozni a járőri motoroddal? Akkor határoztam el, hogy lesz hozzá jogosítványom és tessék. Kinek köszönhetően tudok motort vezetni? Neked. Te tanítottad meg nekem a Hafner szimfóniát. Amit három hónapba telt tökéletesre fényeznem. Vagy emlékszel a Mozart által írt Német táncra, amit a évfordulótokra tanítottál meg nekem és táncoltatok egykori esküvői ruhátokban? - megállás nélkül potyogtak könnyeim.
-Én mindenre emlékszem. Nagyon hiányzol. Legszívesebben már rég öngyilkos lettem volna, de nem tettem. Anyuért, Hercegért, Hyunáért és Ninahért, mamáért és érted. Képzeld. Letettem a felsőfokú nyelvvizsgám angolból. Büszke vagy rám? Kijavítottam a jegyeim. Újra színötös vagyok. Anyu újabb versenyeket nyert és egyszer sem törte össze magát. Egészséges. Biztos hiányzol neki is. Hyuna befutott modellként, Ninah lovardáját pedig rengetegen keresik, imádják. Emlékszel arra a táborra, amit mondtam utoljára? Kisgyerekek voltak, öt-hat évesek. Nagyon aranyosak voltak, de fegyelmezetlenek. Voltak nagyon vicces bakijaink. Például nem húztam elég szorosra a nyeregszíjat és amikor Ninah felült, oldalra fordult a nyereg.- nevettem fel az emléken.-Utána pedig majdnem megölt. Futnom kellett előle, amibe beszálltak a kicsik is és velem együtt futottak.
Pár percig csendben ültem számat harapdálva, amikor lépteket hallottam a távolból.
-Mióta nem vagy itt, még ügyeltenebb lettem. Folyton elesek valamin, megcsúszok valamiben, leesek valahonnan, lefejelek valamit vagy esetleg kiesek a villamos ajtaján.- gondoltam vissza a legutóbbi esetre.-Anyu is szokott sírni, de ő csak némán zokog. Némán szenved... Tisztelem, ahogy téged is. Nálatok jobb szülőket nem is tudok elképzelni. Remélem egyszer én is ilyen szülő lehetek. Remélem ha kisfiam lesz, olyan lesz, mint te. Ha lányom, pedig olyan, mint anya. Remélem az én férjem is meg fog lepni apróságokkal még negyven évesen is. Remélem megérdemellek titeket. Remélem a gyilkosod nem fogja anyut is megölni. Pedig ez szerinte be fog következni. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Tudom, hogy akkor már nem lennék elég erős. Önző lennék és öngyilkosságba temetkeznék. Vigyázok anyura. Megígérem.- suttogtam a végét.
Anya: Hol vagy már? Megfázol!
Minah:Megyek már.
-Látod? Most is aggódik értem. Te is ezt tennéd, de te valahogy így fejeznéd ki igaz? "Gyere haza te polip, mert befagyik a seggecskéd."-mélyítettem el a hangom, majd felnevettem.- Karácsonykor jövök. Hozok neked ajándékot rendben? Addig is, vigyázz ránk fentről apa.- néztem az égre, ahol a nap kibukkant egy pár másodpercre a szürke felhők közül.
Havazni fog.- állapítottam meg magamban, majd felálltam a hideg márványról. Sétálni kezdtem a sírok közt, amikor valaki befogta a számat és behúzott a fák közé.
Amikor elengedte a számat, szorosan összecsukott szemmel ismételtem meg egy mondatot.
-Ne bántson.- ugyanúgy volt elfordítva fejem, ugyanúgy volt kezem. Egy könnycsepp is legördült arcomon.
Lassan kinyitottam szemeim, majd Yoongival találtam szembe magam.
-Miért? Miért nem hagysz békén? Miért kellett megmentened a kocsi elől? Mindenkinek sokkal könnyebb lenne. Nem kellene az értékes időtöket tárgyalásra pazarolni. Nem lennétek főcímlaptéma. A barátnőim pedig nem lennének szarban miattam.-én találtam ki az egészet tizenhat évesen.-Mit szeretnél még tőlem? - potyogtak könnyeim, mégsem kiabáltam. Inkább elhaló volt hangom.
-Bocsánatot kérni, de te még ezt is elcseszed!- kiabál arcomba, én pedig megijedek. Hátrébb lépek egyet és könnyeim még gyorsabban folynak. Mellkasom összeszorul az érzéstől. Sohasem kiabált rám senki addig.
-Ne haragudj.- lép közelebb hozzám, mire én hátrálok.
-Mennyit hallottál?- hangom erősen megremegett.
A földet nézte, amiből arra következtettem, az egészet.
Felnézett rám és arcomhoz közelített kezével. Ezúttal nem hátráltam.
Amikor hozzám ért, remegni kezdtem. Igen, féltem tőle.
Keze meleg volt, érintése perzselt.
Volt is rá egy-két nyomós okom: Fák között voltunk, ketten, és mégiscsak befogta a számat.
Kezét zsebre tette, majd hátrébb lépett. Bólintott, majd még hatan léptek elő. Remegtem, mint a nyárfalevél. Heten egy ellen. Sikítani akartam. Futni akartam. De ehelyett mindössze térdre rogytam és vártam, hogy megöljenek, vagy elraboljanak.
-Ne bántsatok könyörgöm.- szipogtam.
-Gratu haver. Ezt megcsináltad.- szólt az egyik. Mély orgánuma más esetben nyugtató lett volna, de akkor nem volt az.
-Ne félj tőlem. A nevem Hoseok. Jung Hoseok.- guggolt le elém egy másik. Szemeivel arcomat vizslatta, majd egyszer csak tekintetünk összeért. Az övéből nyugalom áradt. Felsegített, de a kontaktus közöttünk maradt.
Remegésem alább hagyott és szorosan az előttem állóba kapaszkodtam, mintha akármikor lezuhanhatnék.
Lassan elengedtem a fiút, majd miután rájöttem, mit leműveltem, tekintetem csizmámra vezettem.
-Nem kell szégyellned. Néha szükségünk van egy bátorító ölelésre.- nyúlt állam alá. Mosolygott.
Egy kevés csend után Yoongi megszólalt.
-

Eredetileg azt akartam mondani, hogy a bíró felére csökketette a közmunka idejét.
-Komolyan?- kaptam fel fejem.
-Igen.-válaszolt helyette egy magas, lila hajú srác. Tekintetem megakadt a haján, amit ő is észrevett.
-Tetszik?- kérdezte.
-Mhhm.- bólintottam egy aprót, mire elmosolyodott.