Reversed Clock

2. Az énben a te

Cornelius POV

Minden olyan volt, mint mindig semmi különös sem történt ezen a napon. Legalábbis eddig. Nyugodtan sétáltam az Athéni utcákon. Csak átutazóban vagyok itt. A következő hajóval tovább utazom először Rhodoszra, majd Alexandriába. Ahogy sétálok tekintetem elréved a táj szépségében. Így egyáltalán nem meglepő, hogy majdnem felbukok valamiben. Morcosan pillantok le a az egykori szobortalapzatból megmaradt töredékre. Felkapom és már épp készülök eldobni, mikor szememben furcsa érzésre leszek figyelmes.

Olyan, mintha sírni akarnék. Azonban a könnyek nem hagyják el szemeimet. Ellenben, mikor felemelem a tekintetem a kezemben tartott kőről tátva marad a szám. Az utca teljesen más képet ölt, mint korábban. Pezseg az élettől, a szobrok állnak, fegyveresek mászkálnak fel alá és legnagyobb meglepetésemre, észre se veszik, hogy itt vagyok, úgy viselkednek mintha minden olyan lenne, mint eddig. Félve indulok el az utcán. Le se tudom venni a szemem a körülöttem lévő világról. Fogalmam sincs mi történt, de valahogy nem félek. Mintha természetes lenne.

- Menjen arrébb! Nem akarja összetörni magát, igaz? - Mosolyog rám egy fiatal ember, ahogy elhúz egy csapat rohanó gyerek elől.

- Köszönöm. - Mondom ki nagy nehezen, mire a másik csak legyint egyet.

- Csak vigyázzon magára. Nem szívesen vennék részt azon a peren ahol a gyilkosát kell elítélnem. Különben is háborús idő van, kisebb gondunk is nagyobb az ilyeneknél. - Neveti tovább haladva.

- Háborús? - Suttogom magam elé.

- Követ jött Mantinea-ból! - Kiáltja egy érces hang, mire megvilágosodik az elmém. Ott volt egy csata nem? De, az már nagyon régen volt. Ijedtemben nagyot nyelek, viszont attól, amit látok szó szerint le kell ülnöm. Minden felgyorsul körülöttem. Az emberek úgy futnak el előttem, hogy alig látom őket. Mikor megint lassul a kép egy aggódó arcot látok. A város megint olyan, mint mikor ide érkeztem.

- Jól van szenátor uram? - Kérdezi, én csak nagyokat pislogok, majd feltápászkodom a földről.

- Azt hiszem... - Mondom végül, még mindig magam elé bámulva.

Eduard POV

Teljesen nyugodtan haladok az ír föld legelőin. Nagyokat kurjongatok. Imádok ezen a helyen járni. A hajadba bele kap a szél, a mezőkön hajlong a gabona. Minden olyan idilli látványt nyújt. Már ha éppen nem egy rabló bandával találom magam szemben. Na, az nem lenne idilli. Úgy elfoglalnak a gondolataim, hogy észre sem veszem a földből kiálló gyökeret előttem és sikeresen megbotlok benne. Szemeim bizseregni kezdenek. Ez új érzés, mintha sírni akarnék. Előre fájna, hogy elesem?

Viszont mielőtt érezhetném a föld keménységét két erős kar kap el. Meglepetten pillantok fel a férfire, aki rám mosolyog, majd talpra segít. Körbe pillantok. Már nem a réten vagyok. Egy barnás fényben úszó szobára hasonlít ez a hely. Közepén egy asztallal.

- Szóval te vagy az első. - Mosolyog rám az idős bácsi, mikor rá nézek. Kezei háta mögött össze vannak fonva és meg kell hagyni elég furcsa ruhákat hord. Olyan, mintha magára csavart volna pár lepedőt, meg szandált húzott volna.

- Milyen első? - Teszem fel a kérdést. A bácsi csak leül az asztal mellé és int, hogy foglaljak helyet.

- Az első reinkarnációm. - Mondja végül, de mikor látja, hogy egy szó nem sok annyit se értek belőle folytatja. - Tudod-e mennyit írtok kisfiam? - Kérdezi, mire elgondolkodom.

- Nem sokat, nem tudok írni. - Mondom őszintén, mire nevetni kezd.

- Úgy értem melyik évben vagytok? - Megrázom a fejem, hogy nem tudom. - Azt tudod melyik földön élsz?