Reversed Clock

10. Pillanatokon múlott

Annyira sokk alá kerültem, hogy észre se veszem a körülöttem lévő világot, nem tudom, hogy órák, vagy csak percek teltek-e el mióta így vagyok és csak akkor térek magamhoz, mikor valakinek a kezét megérzem a vállamon. Ijedten pillantok fel a hirtelen mozdulatra, csak hogy szembe találjam magam Márkkal, aki aggódó szemekkel néz rám. Előttem térdel, olyan magasságba van hogy, pont szemben vagyunk egymással és ijesztően közel van hozzám mégsem tudok mozdulni.

- Jól vagy Péter? - Kérdezi alig hallhatóan, én pedig nem tudok neki válaszolni csak mozdulatlanul térdelek és nézek a szemeiben azokba az igéző kék szemekbe. Mivel nem válaszolok csak idegesebb lesz, látom a tekintetén, aztán már a mozdulatain is, mikor a vállamon pihenő kezét feljebb emeli és óvatosan megfogja vele az arcomat. Elég csak ennyit tennie, hogy minden gondolatom eltűnjön, de szó szerint mindegyik. - Válaszolj nekem, jól vagy Peti? - Ismétli meg a kérdést és a végére biggyesztett becézéssel eléri, hogy bennem megtörjön a jég, ami eddig bilincsébe fogta a nyelvemet.

- N...nem. - Nyögöm ki végül az igazat, valamiért nem akaródzok neki hazudni, így muszáj volt kimondanom, hogy úgy érzem valami nincs rendben velem.

Valami nagyon nincs rendben, ha most is folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy most milyen közel van hozzám és hogy éppen hogy csak egy kicsit kellene előre hajolnom, hogy összeérjenek az ajkaink. Egyedül annak köszönhetem, hogy nem teszem ezt meg, hogy Ivan önkényesen úgy döntött segít nekem visszafogni magam.

Mert a másik két énem jelenleg ebben nem lenne olyan nagy segítség, mert mind a kettő azon a véleményen van, hogy ha így érzek, akkor engednem kellene a vágynak és hagyni, hogy felszínre törjön. Végül is akkor is ezt csináltam, amikor ők voltam, most se lenne máshogy, csak Ivan közli, hogy azért most kicsit más korban élek, mint akkor és most lehet nem lenne ennek jó vége. A kis belső vitámból Márk hangja rángat ki.

- Fáj valamid? - Kérdezi aggódva, mire csak egy igazán aprót megrázom a fejem. - Akkor émelyegsz? - Hajol hozzám közelebb, de ezzel csak ront a helyzeten, csak erősebben törnek rám a vágyaim, mint amilyen erősek eddig voltak és csak pár hajszálon múlik, hogy Ivan is elengedje magát és beadja a derekát.

- Széky úr! Kápolnay úr! Jöjjenek kezdődik a rajtaütés, a kapitány várja magukat! - Az idegen hangra a kéz az arcomon egy leheletnyit jobban megszorul és harag csillan az égszín szemekben, az előbbi pillanat varázsa megtörik. Elillan, mintha itt se lett volna, mégis súlyos lepelként fekszik rá a szoba levegőjére. Kettőnk közül én vagyok, aki gyorsabban magához tér. Megfogom Márk csuklóját és hálás tekintettel nézek rá.

- Köszönöm, már jobb! - Suttogom, ahogy felállok és az ajtóhoz fordulok. - Megyünk! - Kiáltom és még visszafordulok Márk felé. - Gyere felégetünk egy sáncot! - Kacsintok rá, mert már tudom, hogy szereti az ilyen játékokat.

A rajtaütés teljesen hibátlanul ment végbe, még meg is lepődtem, hogy ilyen könnyen ment és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi van, ha mégse ez miatt tartott itt a múlt, de más ötletem nagyon nem volt. Azért, hogy biztos legyek a dologban úgy döntöttem a hazamenési kísérlettel még várok estig. Így lehet, hogy délután, mikor a csata kicsit nyugalmasabbra váltott Márk társaságában a külső várban sétálok, hogy megnézzük maradtak-e még itt túlélők. Van egy olyan érzésem, hogy Márkó nagyon nem kedveli Márkot, mert mindig a legrosszabb munkákat adja neki.

Minden esetre most itt vagyunk és beszélgetve nézelődünk a külső várban kettesben Márkkal. A hajnali eseményeket hála az égnek nem emlegeti fel. Egészen addig megyünk teljesen zavartalanul, amíg hirtelen az egyik fordulóban bele nem futunk egy kisebb rangú katonába, aki először halálra sápad előttünk, majd mikor meglátja a mellettem állót, hirtelen megkönnyebbül és szinte mosolyogva szólal meg törökül.

- Fényességes basa, hát visszatért, azt hittük a csata végéig nem látjuk! - Lelkesedik, én pedig értetlenül pislogok rá.

~ Ennek ennyire rossz szeme van, vagy ennyire hülye? ~ Hallom Ivan értetlen hangját.

- Nem értem mit mond uram! - Mosolyog ártatlanul Márk, én pedig eltátom a számat.

- Ne mondd, hogy a színészeknek törökül is tudniuk kell! - Nézek rá számon kérően, mire ő elvigyorodik és a nyakát kezdi el vakarni.

- Nem kell és körülbelül ennyit is tudok törökül, a nagyapa egyszer elvitt az arabokhoz nyaralni a hadszíntérre és azt mondta ezt az egy mondatot kell tudnom, a többi nem fontos.

- Mondtam már, hogy nem normális a nagyapád? - Kérdezem olyan hangnemben ami magában hordozza a választ is, de mielőtt választ adhatna a török katona közbe szól.

- Ugyan uram! Ne játssza meg magát! Mindenki önre várt! Mit fognak szólni a többiek hisz még foglyot is szerzett! Jöjjön egy pillanat alatt elintézzük ezt a gyaur kutyát és már itt sem vagyunk, mehetünk vissza a többi basához és megint teljes lesz a vezetőségünk. - Magyarázza lelkesen a katona.

- Mit makog? - Néz rám értetlenül Márk.

- Összetévesztett téged egy basával! - Forgatom meg a szemem. - Na, lerendezem ezt gyorsan aztán mehetünk vissza a várba. - Mondom, ahogy kirántom a kardomat és nekitámadok a török katonának. Viszont nem számítottam rá, hogy ezt ilyen könnyű lesz legyőzni.

~ Ezek se a régiek már! ~ Hallom a becsmérlést Ivan hangjában és egyet kell vele értenem. Az ilyen kisebb hadjáratokra tényleg nem a legjobb embereiket küldik.

~ Azért egy kicsit megerőltethette volna magát ezt még akkor is le tudtam volna nyomni, ha a hetvenéves római önmagamként támadom meg! ~ Nyavalyog a fejemben Cornelius is.

~ Még az egerek a hajómon is jobban harcoltak, mint ez! ~ Tromfol rá Eduard.

~ Had ne emlegessem a világháborút! ~ Zárja a sort Ivan.

~ Befognátok egy kicsit, éppen el vagyok foglalva! ~ Zárom minél rövidebbre a vitát, ahogy visszatérek a szóban forgó ügyhöz. A török katona a földön fekszik a hátán, én fölötte térdelek és a kardomat a torkának nyomom.

- Utolsó szavak? - Kérdezem tiszta törökséggel, hideg, komoly hangon, azon a színtelen hangon, amit utoljára talán Corneliusként tudtam megütni. Látom a férfi szemeiben a félelmet, ahogy felnéz rám, majd olyat tesz, amitől mind a négy énem undorodni kezd az alattam levő magát katonának csúfoló egyéntől.

- Kérem! Könyörgöm! Kíméljen meg! Könyörgöm! Ne öljön meg! Gyerekeim vannak! Családom van! Könyörgöm! Kérem! - Rimánkodik, de már a tekintetéből látom, hogy a háromnegyede nem igaz annak amit kimond, már éppen emelném a kardot, hogy megadjam a végső döfést, mikor a hátam mögül megszólal egy metsző hideg hang, tökéletes törökséggel.

- És így akarsz te Allah elé menni?! - Azonnal hátra fordulok, de attól amit látok eltátom a számat és teljesen lefagyok.