Reversed Clock

4. Színházba?

Miután átvezettük a Santa Mariat az új világba visszatértem a munkámhoz. Ezúttal már jó időpontban mentem el Szentpétervárra és most már meg is tudtam nézni a kéziratokat. Mikor végre haza értem Mari elhívott magával színházba hálája jeléül, hogy végre nem álmodik, ahogy ő nevezte a párizsi fazonnal. Először nem akartam elmenni, de biztosított róla, hogy a színház igazgató a nagybátyja, úgyhogy még abból se lesz baj, ha az utolsó pillanatig váratom a válasszal. Ekkor már tudtam, hogy képtelenség lesz menekülni a nő elől, tehát belementem a dologba.

Azt tudtam, hogy Mari rokonai Szigetváron laknak, de nem tudtam, hogy tényleg színháziparban dolgoznak. Pont az ostrom játékok idején mentünk, így tömeg volt a városban és este a színházban is. Marival az egyik páholyból nézzük az előadást, amiben újra játsszák az 1566-os ostromot, meg kell hagyni elég pontos az előadás, de azért itt ott, hagy kivetni valót maga után.

Cornelius szokás szerint hiányolja belőle a görögök és a rómaiak kecsességét, Eduard még mindig nehezen barátkozik meg a musical műfajával. Ivan pedig sose értékelte nagyra a színházat, amikor kicsi volt a szülei elvitték a színházba és szemtanúja volt egy igazi gyilkosságnak, azóta nem nagyon kedveli az ilyen helyeket. Azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki szinte már odáig van a musical műfajáért.

Az első felvonás végén a Zrinyit játszó színész egy szóló számot énekel, de olyan beleéléssel, mintha ő maga is ott lett volna a csatában, ott állt volna a hősnek nevezett, de kissé beképzelt kapitány mögött, ott mellettem, vagyis akkor még Ivan voltam, de ott voltam és most ennek a színésznek sikerült visszarántania az 1500-as évekbe. Aztán elér egy mondatig.

Elveszem a korokba, de talán lesz még valaki olyan más, mint én!

Ezt a mondatát úgy énekli, hogy egyenesen az én szemembe néz, tudom, hogy engem néz, aki ennyi tapasztalatot tud maga mögött, mint én, az megérzi az ilyet. Ez az ember nekem énekelt és a hideg végigfutott a hátamon.

~ Nem tetszik ez nekem! ~ Hallom meg Ivant.

~ Mintha tudná, ki vagyok! ~ Folytatja Eduard.

~ A képem rajta van a könyveimen! ~ Próbálok valami logikus válasszal élni.

~ Az igazi énemről beszélek Peti! ~ Korhol le Cornelius és bár nem akarok nekik igazat adni muszáj ezt tennem. Tényleg olyan érzés, mintha tudná ki vagyok.

- Mari, ki az a színész, aki Zrinyit játssza? - Kérdezem a lánytól, mikor felkapcsolják a lámpákat a felvonás végén.

- Oh, ő a társulat csillaga, Tárnoki Márk, a Nemzetiből jött ide, Laci bácsi azt mondta, hogy nem bírta a Pesti levegőt.

- Na, ezt megértem. Azt én se bírom! - Próbálok arcomra erőltetni egy mosolyt.

- Ugyan Peti, te Szegedet is alig viseled el! - Nevet fel a lány mellettem. - Visszatérve a művész úrra! Ugye milyen jól játszik, és milyen jól néz ki! Láttad, hogy tartotta a fejét amikor... - És belekezdett, most már képtelenség lesz lelőni a következő felvonás kezdetéig. Én pedig csak hallgatom, ahogy arról áradozik, hogy milyen jó színész ez a Tárnoki Márk.

- Már kíváncsi vagyok a fináléra Laci bácsi azt mondta, hogy átírta a kirohanás jelenetet, igazi bumm lesz, legalábbis Laci bácsi szerint. Ez mondjuk sok mindent takar, Laci bá akkor is ezt mondta, mikor először hagyta, hogy káromkodjanak a színpadon és annak nem volt olyan jó visszhangja a '90-es években. - Ez felkelti az érdeklődésemet. - Oh, kezdődik! Kezdődik! - Lelkendezik Mari, mint a kisgyerekek, mikor lekapcsolják a lámpákat.

A színdarab továbbra is ugyanolyan élvezetes volt, bár észre vettem, hogy annak a Márknak a tekintete rendre visszatér rám, ilyenkor mintha jobban csillogna a szeme, de lehet, hogy ez csak a reflektor. Aztán eljön az a jelenet a kirohanás, Zrinyi kiáll a csapatai elé, szemem előtt most nem a Szigetvári színház és a társulat van, hanem az 1566-os látvány, a mozdulatok, amivel Tárnoki úr játszik, ugyanazok, mint anno Miklósé voltak. Aztán nekikezd a beszédnek. Szinte ugyanazok a szavak, ugyanaz a lelkesedés és akkor felénk fordul, hátat fordít a katonákat játszó színészeknek, ahogy akkor Zrinyi a katonáinak. Magasba emeli a kardot a kezében.

Előre! Istenért, a hazáért! Előre! Aztán a török meg bassza meg!

Ordítja, ahogy egyenesen a szemembe néz, nekem meg kitágulnak a szemeim, de nem azért, mint a többi nézőnek, akik megrökönyödtek a káromkodás hallatán, hanem azért mert Ivan szó szerint majdnem megint átvette a helyem és visszaordított, hogy "Bassza meg!"

~ Bocs, kicsit beleéltem magam. Miklós is pont ezt mondta, mikor kirohantunk! ~ Hallom meg fejemben a bocsánatkérést.

~ Semmi baj! ~ Válaszolom, de közben már azon gondolkodom, hogy honnan tudhatta ez a férfi ezt, vagy csak ekkora egybe esés lenne. Igen biztos ez a megoldás, csak egy újító, aki éppenséggel pont ráhibázott a dologra.

~ Te mi van, ha ő volt Miklós? ~ Tudakolja az orosz.

~ Csak azért, hogy megtudjuk nem fogom meg a kezét! ~ Jelentem ki, de mielőtt tovább vitatkozhatnánk Mari közbeszól.

- Gyere Peti menjünk hátra! Hátha összefutunk vele! Láttad, hogy végig minket nézett? Talán észrevett engem! - Kapja el a csuklómat és kezd el a kulisszák felé rángatni.

~ Vagy csak be akar vágódni az igazgatónál! ~ Jegyzi meg Ivan.

- Mari ez biztos jó ötlet? - Kérdezem, de a lány csak tovább siet.

- Persze, hogy az! Gyere! Mindjárt ott vagyunk! - Lelkendezik.

- De miért kell nekem is mennem?! - Kérem számon.

- Mert jó hatással van rám a nyugodt kisugárzásod. - Áll meg egy pillanatra, én pedig felhúzom a szemöldököm.

- Miért érzem úgy, hogy én ide is csak azért jöttem, hogy neked ne kelljen egyedül a művész úr elé állnod? - Teszem fel óvatosan a kérdést.

- Ne viccelődj Peti! - Húzza ki magát. - Ott van! - Vált azonnal viselkedést és mögém mutat. Mikor én is oda fordulok meglátom Tárnoki urat, még mindig Zrinyinek öltözve ahogy felénk közeledik. Arcán játékos mosoly, tekintete szinte összefonódik az enyémmel, mikor mellénk ér elpillant rólam és megfogja Mari kezét, majd megpuszilja a kézfejét, amit mind a négyen nagyon régimódinak tartunk.

- Kegyed bizonyára Margit László sokat emlegeti önt. - Mosolyog a lányra, aki szerintem már háromszor kapott szívrohamot.

- Igen, én vagyok! Annyira megtisztel, hogy találkozhatok magával. - Én csak megforgatom a szemem a lány lelkesedésére.

- Enyém a megtiszteltetés. - Biccent a férfi, majd rám néz. - Bemutatna a barátjának? - Kérdezi, de nem is néz rá Marira.

- Természetesen! Ő itt Héderváry Péter, a legjobb barátom! - Mondja szinte hadarva a lány, a színész szélesen elmosolyodik és kezet nyújt nekem.

- Örvendek a találkozásnak Héderváry Péter. Márk vagyok, Tárnoki Márk! - A kezére pillantok, majd a szemébe nézek, ami mintha azonnal magához láncolna, ahogy felemelem a kezem, hogy megfogjam a jobbját.