Reversed Clock

30. Most és mindörökké

Márk POV

Mindig minden életünkben együtt vagyunk, valahogy találkozunk, valahogy közel kerülünk egymáshoz, mindig minden életünkben megszeretem őt. Emlékszem az első életemre, az egyiptomi királyi család fattya voltam, egy törvénytelen gyerek egy macedón anyától, akit a születésem után megöltek. Én tizenöt lehettem, mikor elküldtek Macedóniába a még élő rokonaimhoz, egyetlen egy tárgyat vittem magammal a szülőhazámból egy kék köves varázsgyűrűt, amit apám a saját fiának szánt de én elloptam, mert szépnek találtam.

Azt terveztem, hogy a feleségemnek fogom adni, ha egyszer lesz olyan. Mikor eljutottam a rokonaimhoz sokkal boldogabb életem lett, mint előtte volt. Úgy éreztem igazi családom van. Imádtam a nagybátyám és imádtam az udvarában lenni, annyi okos ember között. Minden tökéletesnek tűnt, amíg a nagybátyám el nem kezdett kérdezgetni, hogy mikor akarok már megnősülni, de én akárhogy kerestem egy olyan nő se volt, aki tetszett volna, nem volt senki, akivel le akartam volna élni az életem. Egészen egy végzetes napig.

Úgy emlékszem rá, mintha csak most lett volna, egy idegen jött a nagybátyámhoz, akit lenyomott a betegség. A férfi velem ellentétben a húszas évei végén járhatott, előkelő öltözete volt és olyan kisugárzása, amitől még a legnagyobb urak is megremegnének. Beszélgetett pár szót a nagybátyámmal, én pedig az ajtóból figyeltem őket. Úgy beszélgettek, mintha régi jó barátok lettek volna, féltékeny voltam.

Féltékeny a saját nagybátyámra, akivel ez az idegen ilyen baráti hangon beszélgetett, akire olyan boldogan nézett. Akkor még nem értettem mi ez, de tudtam, hogy valami abban a pillanatban megváltozott, szinte éreztem a súlyát egy kimondatlan döntés súlyát, mintha minden ezen múlt volna. A férfi kijött a nagybátyámtól én meg el akartam bújni.

- Felesleges elbújni fiatal úr! Láttalak! - Egy pillanatra a szívem is elfelejtett dobogni és nem azért, mert lebuktam, hanem a hang miatt, nem tudtam válaszolni, mire ő rám nézett és találkozott a tekintetünk. - Hogy hívnak? - A hangja selymes volt és kellemes, amit egész nap hallgattam volna.

- Matthaios! - Suttogtam, nem is merve megszólalni, a mosolya szélesebb lett.

- A nagybátyád sokat mesélt rólad, örülök, hogy megismerhetlek. - Ezzel kezdődött minden.

Ezzel kezdődtek a beszélgetéseink, ez után kezdett el hozzánk járni és ekkor kezdtem el rájönni, hogy nem tudok nélküle élni. Nem akarok nélküle élni. Emlékszem még milyen kis esetlen voltam, mikor a családjáról kérdeztem. Emlékszem, ahogy felnevetett és közölte, hogy nincs senki az életében, hogy nincs felesége, se gyerekei, hogy mindenével a kutatásának él, hogy régóta keres valakit, akivel mindazt megoszthatja, amit velem osztott meg.

Én pedig elvarázsolódtam, úgy éreztem fontos vagyok neki, ittam a tekintetét, ittam a szavait és mindennél boldogabb voltam, mikor hozzám ért. Aztán elszántam magam, tudtam, hogy ő az, akit kerestem, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Elhívtam a kéklő lagúnához, arra a helyre, amit csak én ismertem. Ez a hely csak az enyém volt. Este találkoztunk ott, ideges voltam, de láttam rajta, hogy ő is az, ami kicsit meg is lepett. Oh, milyen élesen van a szemem előtt az az este. Ahogy a víz szélén állt, úgy nézett ki mint egy isten.

- Szeretlek! - Milyen kis ostoba voltam, ezzel kezdtem minden magyarázat nélkül. Emlékszem, ahogy kitágultak a szemei. - Te érzel valamit irántam? - Milyen együgyű kérdés volt és mégis mennyire reménykedtem, hogy kapok rá választ.

- Matthaios, ezt nem lehet. - Suttogta, de én már eldöntöttem akkor mindent.

- Nem azt kérdeztem lehet-e, azt akarom tudni érzed-e ezt? Érzed-e az energiákat körülöttünk, ahogy minden színesebb és melegebb lesz, amikor egymás mellett vagyunk? Érzed-e, hogy elbűvölsz, hogy bármit megtennék érted? Tudom, hogy nem szabad, tudom, hogy nincs értelme, tudom, hogy ostobának hangzok, de én akkor is.... - Milyen édes is volt az első csókunk, mintha mézet ettem volna, ami akkoriban nagyon értékesnek számított. Biztonságban voltam a karjaiban, egésznek éreztem magam, teljes lett minden.