Reversed Clock

21. A nagymester

Márk POV

Miután az a rózsakeresztes fazon elvitte magával Pétert, a Pendragon lord lépett hozzám azzal, hogy kövessem. Először nem akartam menni, de tudom, hogy Peti tud magára vigyázni és csak mérges lenne, ha csalódást okoznánk a lordnak. Így követem a férfit abba a kriptába, ahova tegnap még a mi időnkben mentünk le az én történelemjárómmal. Most sehol sincsenek könyvek, csak állványok, mindegyiken egy kisebb adag papirusztekercs kupaccal. Egy pillanatra elmosolyodok, ez annyira emlékeztet arra a házra, amiben még akkor laktunk, mikor Marcus voltam.

Cornelius könyvtára nézett ki pont ugyanígy. Oh, hogy mennyit rendezgettem én azt a könyvtárat. Hányszor lestem a gazdámat, ahogy belemélyült az olvasásba. Emlékszem, ahogy babrálni kezd a papírral, amikor érdekes rész jön. Ez a szokása még ma is meg van, bár most már nem a tekercset nyomorgatja, hanem a borítót hajlítgatja, mintha tekercs lenne, vagy kopogtatja, mintha ajtó lenne.

Elmélázásomból Lord Owen hangja rángat ki, ahogy beljebb invitál a kriptába. Ez a hely sokkal misztikusabbnak hat. A világítást csak pár gyertya adja. Egy oltár áll a szoba túlsó végén, rajta két szál fekete virág, innen nem látom jól milyen fajta, de ha tippelnem kell az illatból ítélve, rózsának mondanám.

- Tessék! Most el fogom mondani, hogy mit kellene ide felrajzolnia, rendben? - Nyom a kezembe egy krétát, majd mutat a földre az oltár előtt.

- Ahogy szeretné, Lord Pendragon. - Biccentek egyet, mire ő bele is kezd a magyarázkodásba, én meg kezdem úgy érezni magam, mintha valami démon idéző rituáléhoz készülnénk elő.

Ez pedig egy nagyon kicsit zavar is. Vajon, mi járhat annak a bolond nemesnek az agyában, hogy ilyen mi a csodát kell ide pingálnom? Végül azért felrajzolom a jelet a földre. Mikor készen vagyok, visszamegyünk a másik terembe, ahol egyre többen jönnek össze és mindenki iratokról, meg filozófiáról társalog. Bevallom nekem is volt egy korszakom, amikor ezek a dolgok érdekeltek, de ez nem most van. Így csak figyelem az összegyűlt tömeget egészen addig, amíg a német barátunk be nem lép. Erre mindenki elhallgat és a tekintetek rá tapadnak. Szélesen elmosolyodik, majd mély levegőt vesz.

- Ma este nagy megtiszteltetésben van részünk testvéreim. Különleges vendég van a körünkben. Úgyhogy adjátok meg nekem azt a kegyet, hogy bemutathassam. A rendünk, a Rózsakeresztesek nagymesterét! - Itt elhallgat és kilép az ajtóból. Én pedig gyanúsan nézek rá. Hol hagyta Petit? Biztos, hogy vele volt. - Eduard Timewalker! - Ahogy a név elhagyja a német ajkait az ajtóban megjelenik Péter. Tekintete komoly, tartása egyenes, pont mint a hadseregben. Lassan sétál le a tömeg közé.

- Kellemes estét kívánok nektek testvéreim! - Mondja könnyed hangon, ahogy elindul a tömeg közepén, hogy egyenesen Pendragon úr mellé álljon. - Christian, ha megkérhetlek vezesd le a találkozót! - Mosolyog halványan a németre, akinek ragyog az arca a büszkeségtől.

- Természetesen! - Biccent egyet, majd bele is kezd a beszédbe.

Én nem is foglalkozom azokkal a témákkal, amiket megvitatnak, mert végig csak Pétert tudom figyelni, ahogy azzal a mindent tudó mosolyával nézi a többi tagot, ahogy néha lehunyja a szemét, ahogy megrándul a szája sarka, ha valami olyat hall, ami nem tetszik neki. Ő az egyetlen a teremben, aki ül, gondolom ez a státusza miatt van, de így csak jobb rálátásom van. Tudom figyelni, ahogy a tenyerén pihenteti a fejét, ahogy végignéz a társaságon és mindenkit megítél a tekintetével. Aztán rám néz és elveszik a világ.

A szemei szikráznak, ahogy engem néz, az a tekintet szinte magához ránt. Láttam már ezt a tekintetet, ezzel nézett rám annyiszor Paestumban, amikor vacsorákat tartott, vagy amikor együtt iszogattunk, meg amikor szakasz megbeszélést tartottunk, utoljára pedig mikor a várfalról nézett a csatában. Ez a tekintet, amitől mindig úgy érzem azonnal ráugranék és ott helyben magamévá tenném. Ettől a tekintettől gyengül el a lábam és ez történik most is.

Alig bírom magam visszafogni, hogy ne mozduljak előre, ne menjek közelebb hozzá és csókoljam meg. Ajkaira halvány mosoly szalad, oh mennyire szeretném tudni mire gondol. Most valahogy teljesen máshogy viselkedik, mint szokott, mintha nem önmaga lenne, ami annyira nem is meglepő a helyzetet tekintve, hogy most vezetőt kell játszania. Végül a pillanat megtörik, mikor elfordul, hogy ránézzen a Pendragon lordra.

- És ön min dolgozott Owen? - Dönti oldalra a fejét. Én meg nagyot nyelek észre se vettem, hogy kiszáradtam, az ajkaimat is megnyalom. Azt hiszem ma este nem fogunk aludni.

- Egy nagyon különleges dolgon nagymester. Tudja a családomnak van egy mottója. Hiszek a testnek feltámadásában. - Erre mindenki bólogatni kezd és Péter is biccent egyet. - Megtaláltam az örök élet kulcsát! - Mondja a férfi büszke arccal.

- És ezt be is tudja bizonyítani? - Komolyodik meg szerelmem arca.

- Természetesen! Már elő is készültem hozzá. Reméltem, hogy bemutathatom a felfedezésem ma a társaságnak. - Csillog a Pendragon lord szeme, ahogy a belső terem felé int. Péter lassan feláll, mire a nemesek hátra lépnek egyet. Szerelmem felém fordul és kinyújtja a kezét. Nem is gondolkodom, mikor mellé lépek és megfogom a kezét.

- Vezessen minket Owen! Kíváncsian várjuk a kísérletét. - Mondja szigorú hangon, de annyira szigorún, hogy még én is meglepődöm. Minden esetre a lord bevezet minket és közben lelkesen ecseteli, hogy hogyan talált egy ősi kéziratot és fejtette meg a titkát, majd jött rá, hogyan lehet újra előidézni a hatást.

- Már csak egy áldozat kell a rituáléhoz. - Fejezi be a kis meséjét a ház ura.

- Meg tudja adni bárki is ezt a szükséges áldozatot? - Kérdezi kedvesem, ahogy elengedi a kezem és az oltárhoz lép és neki támaszkodik, a tekintete mintha ködös lenne és szinte látom, hogy már nem is figyel a kialakuló vitára. Lehunyja a szemeit és még a fejét is lehajtja. A karjait az oltáron pihenteti és így úgy fest, mint egy ókori görög szobor. Hosszú ideig csak hallgatom a vitákat, amik kicsit, mintha kezdenének elharapódzni.

- Mindegy milyen áldozat lesz! A hely olyan, mint a leírásban, még a hőmérsékletre is figyeltem, a tájolására, mindenre. Háborúban próbálták ki először. Bárki vagy bármi lehet az áldozat. Nem igaz, nagymester? - Fordul a Pendragon Petihez, mire minden tag felé néz.

Szerelmem még mindig nem mozdul, az arca egy pillanatra összerándul, majd lassan kisimul és szélesen elmosolyodik. Felemeli a fejét és végignéz a tömegen, a homloka ráncokba gyűrődik, mintha nem értené hol van. Aztán rám néz, nekem meg kitágulnak a szemeim és egyet hátra lépek. Ez a tekintet nem Péter, de nem is Ivan, se a kapitány, és semmiképpen sem Cornelius. Ezt a tekintetet nem ismerem. Arca felragyog és azonnal elém siet. Ajkai szóra nyílnak, meg is szólal, de nem olyan nyelven, amit ismerek, pedig olyan nagyon kevés van. Kezét az arcomra teszi, tekintete könyörög.

- Ki vagy te? - Szegezem neki a kérdést jeges hangon szanszkrit nyelven, végül is az a legrégebbi nyelv, amit ismerek, a hettitát csak Peti tudja. - Mit csináltál vele?