Reversed Clock

22. A teremtés

Nem tetszik nekem ez a kamra, ahova Owen visz be minket, kicsit sem tetszik.

~ Mintha már jártam volna ilyen helyen! ~ Jegyzem meg magamnak. ~ Emlékszem rá valamikorról? ~ Kérdezem a többi énem.

~ Én nem tudom, nem láttam, de mintha rémlene! ~ Mondja Ivan aggódó hangon.

~ Sok okkult idézőtermet láttam, de ilyet nem. Nem értem miért ennyire ismerős! ~ Folytatja Eduard. Most már csak Cornelius az utolsó mentsvárunk.

~ Én is ismerősnek érzem, nagyon ismerősnek. De, ha az én időmből van, akkor valami olyan kultusz része, amibe nem voltam beavatva. ~ Fejezi be a sort a római énem, én pedig ekkor engedem el Márk kezét és lépek az oltárhoz nem is tudom miért, de olyan érzésem van, mintha ezt meg kellene tennem. Hallom Owen meséjét, így felteszek neki egy nagyon fontos kérdést.

- Meg tudja adni bárki is ezt a szükséges áldozatot? - Nem értem, honnan jött ez a kérdés, de mintha tudnám, hogy itt egy nemes se adná meg azt az áldozatot, amit meg kell.

- Meg tudod fizetni az áldozatot?

- Nem! Nem tudom! Nem fizetem meg! Ha ő az ár, akkor inkább meghalok így és nem kell a test feltámadása! Őt nem adom fel! - Hallom a saját hangomat ordítani a fejemben, de nem ismerős ez a beszélgetés. A szemem elnehezül, a világ megszűnik körülöttem, mintha nem is lenne. Zúg a fejem, nem tudom mi történik velem, nem tudom mi van körülöttem, mi folyik itt!

Kr.e. 10.sz. Görögország, Delphoi szentély terület, Philippos POV

Minden készen áll a rituáléra, a jelek felrajzolva a padlóra, a két rózsa az oltáron, itt van a püthia is és én is. Mathaiost nem engedtem jönni, nem előbb magamon próbálom ki, ha sikerül, akkor vele is megismétlem, de ez még nem biztos. Így is kockázatos volt belenyúlnom Hádész dolgaiba és kiszakítani a lelkeinket a birodalmából, örök körforgásra ítélve azokat. Ezt nem fogom rajta is azonnal kipróbálni, az utóbbinál is hetekig betegek voltunk, mire megint képesek voltunk megállni a lábunkon.

- Add meg az áldozatot! A legdrágább ember vére kell a rituáléhoz! - Hallom meg a püthia szavait, ő a titkok őre, most is transzból beszél velem. - Meg tudod fizetni az áldozatot? - Kérdezi fehéren fénylő szemeit rám emelve. Én remegve lépek hátra.

- Nem! Nem tudom! Nem fizetem meg! Ha ő az ár, akkor inkább meghalok így és nem kell a test feltámadása! Őt nem adom fel! - Rázom meg a fejem, mikor felfogom, hogy mit kellene tennem azért, hogy ne csak a lelkem, hanem a testem is feltámadjon minden alkalommal a lelkemmel együtt. Nem! Ezt nem adom meg, ő túl fontos. Már éppen megfordulnék és hagynám ennyiben ezt az ostoba ötletet, mikor harci kürtök hangja hallatszik. - Ez mi? Szent földön vagyunk! Ide nem jöhetnek katonák! - Fordulok az ajtóhoz.

- Döntött helyetted! - Suttogja a püthia, nekem pedig megfagy a vér az ereimben, ahogy rá nézek.

- Philippos! - A nevem után köhögést hallok, ami arra késztet, hogy a hang felé forduljak. A szemeim kétszeresükre nőnek. Az én Mathaiosom vérző oldalát fogva támaszkodik a falnak. Elindulnék felé, de ő felém botorkál és felém nyújtja a kezét. Én elkapom a kezet és megszorítom, ahogy magamhoz ölelem. - Jönnek! - Nyögi ki, majd a nőre néz, megint köhög egyet.

- Nyugodj meg! Lélegezz, megmentelek! Ne aggódj! - Mondom, ahogy megpróbálom eltámogatni, de vissza húz.

- Philippos! Késő! Már elkezdődött! - Mély levegőt vesz, én a fejemet rázom, nem akarom elhinni, folyni kezdenek a könnyeim. - Fogadd el az áldozatom, szerelmem! - Suttogja, ahogy végig simít az arcomon, majd a szemei fenn akadnak, én pedig térdre rogyok vele a karjaimban. Észre se veszem, hogy a katonák benyomulnak a terembe.

- Miért nem tudunk közelebb menni?

- Nem tudok mozdulni!

- Mi történik itt?

- Philippos! Az áldozat el lett fogadva! - Hallom meg a püthia hangját is.

- Nem érdekel! - Nézem halott szerelmem arcát. Csak azt érzem meg, hogy fejemre teszi a kezét.

- Legyen! Elfelejthetitek ezt, mind a ketten. Egészen addig, amíg megint ő nem lesz, amíg megint nem kerültök ugyanilyen helyzetbe. Legyen az akármikor. Engedd el magad Philippos, itt az ideje. - Suttogja, az elnémult teremben. Én bólintok egyet, még utoljára megcsókolom szerelmem és lefektetem a földre, majd mellé fekszem. Kezét a kezembe fogom, magam felé fordítom a fejét.

- Legyen ez a hely a sírunk kedves! Ígérem megtalállak! Ígérem együtt leszünk! Kijavítom a hibákat és örökre fogunk élni! Még találkozunk Mathaios! - Hunyom le a szemem és engedem el magam teljesen. Itt a vége, most fogok meghalni.

Kr.u. 1400-as évek, Wales, Pendragon kastély, Philippos POV

Zúg a fejem, sípol a fülem, mi a fene folyik itt? Összehúzom a homlokom. Várjunk?! Mit csinálok? Arcomra mosoly szalad! Élek! Élek! Megint élek! Felpattannak a szemeim, körbe nézek és megint összeráncolom a homlokom. Nem ismerem ezeket az embereket, se a helyet! Mi ez a ruha rajtam? Hol vagyok? Mi folyik itt? Miért van a padlón a rituálém? Mi történik itt? Tovább vezetem a tekintetem és ekkor meglátom őt. Mathaios! A szívem elönti a boldogság, de ő mintha nem ismerne meg. Elhátrál tőlem, arca távolságtartó, mintha nem értené mi van itt. Hozzá lépek és arcára teszem a kezem. Emlékeznie kell! Emlékeznie kell rám! Nem felejthetett el teljesen!

- Szerelmem! Én vagyok az! - Mondom neki, ő azonban csak gyanúsan néz rám. Nem érti mit mondok! Miért nem ért engem?

- Ki vagy te? - Kérdezi, nekem meg összeszorul a szívem. - Mit csináltál vele? - Miért nem tudja ki vagyok? Miért nem érti a nyelvem? Miről beszél egyáltalán?

~ Először is azért nem ért téged, mert nem olyan nyelven beszélsz, amit ért! ~ Hallom meg a saját hangom a fejemben, de olyan mintha idősebb lennék magamnál.

~ Másodszor persze, hogy nem tudja, hogy ki vagy, ha egyszer teljesen máshogy viselkedsz, mint szoktam! ~ Megint a saját hangom volt, de másmilyen hangsúllyal, mintha gyerek lennék.

~ Harmadszor, azt hiszi megszálltál engem, vagy valami ilyesmi! Tudja, hogy nem én vagyok! Ezért beszél ezen a nyelven! Tudja, hogy baj van! ~ Újra a saját hangom szólal meg, de most a saját hangszínemen.

~ Negyedszer! Ő az én párom! Már nem az az ember, aki beléd volt szerelmes! Úgyhogy... ~ Itt az utolsó hang elhallgat.

~ Add vissza a testem! ~ Ordítják egyszerre, mire én a fülemre nyomom a kezeim és összeszorítom a szemem. Ekkor valaki megfogja a csuklóim. Kinyitom a szemem és Mathaios kék szemeivel találom magam szemben. Mond valamit egy olyan nyelven, amit nem értek, majd elfordul és mérgesen a többi emberhez szól, de már nem tudom mi történik, mert minden elsötétedik.