Reversed Clock

18. Pendragon könyvtár

Miután mindent kipakoltunk és le is fürödtünk kettesben indulunk el az étkező felé. Természetesen én nyitok be a terembe, de majdnem szívrohamot kapok, mikor egy szőke hajkoronás lány ugrik a nyakamba.

- Szia Veronica! - Nyögöm ki, mire a lány elenged és csillogó szemekkel néz rám.

- Peter! Úgy örülök, hogy el tudtál jönni, mikor Arthur mondta, hogy jössz azonnal idejöttem. Annyira vártam, hogy lássalak. Mondd, hogy az én idióta testvérem lódított, amikor azt mondta, hogy barátnőd van! - Néz rám könyörgő tekintettel.

- Nem mondott igazat! - Kezdek bele, de nem hagyja, hogy folytassam.

- Mondtam Arthur! Peter engem fog elvenni! - Teszi csípőre a kezeit a lány, arcán diadalmas mosollyal.

- Ahhoz nekem is lesz egy két szavam! - Jelenik meg mellettem Márk.

- Te meg merre kódorogtál fél perccel ezelőtt? - Nézek a szemeibe morcosan.

- Festményeket nézegettem. - Vigyorog, majd a szája sarkának mozdulatából látom, hogy nyelvet vált. - Az egyiken a kapitány van és nem bírtam megállni, hogy ne bámuljam meg. - Kacsint rám, mire felnevetek és megsimogatom az arcát.

- Peter?! Ez mégis mit akar jelenteni? - Áll be közém és Márk közé Veronica.

- Nem mondtad el neki Arthur? - Nézek a walesi férfire, aki maga előtt összefont karral ül az asztalfőn.

- Még én se fogtam fel. - Morogja.

- Peter! Választ akarok! - Toppant a lány, mire Márk megfogja a vállát és arrébb tolja. - Maga meg mit csinál?! - Dörren rá páromra, nekem pedig megkeményedik a tekintetem.

- Magyarázatot akart kisasszony! Itt a magyarázata! - Ahogy Márk ezt kimondja magához ránt és a két angol előtt csókol meg, amit én gondolkodás nélkül viszonozok is. - Péter az enyém! - Néz komolyan a lányra, aki tátott szájjal bámul minket.

- Peter, miért... Miért nem toltad el? - Biggyeszti le az ajkait a lány.

- Mert szeretem őt Veronica. - Fordulok el a lánytól és megfogom Márk kezét, hogy leüljünk. - Arthur! Kérem a könyvtár kulcsot! - Nyújtom a férfi felé a kezem.

- Nem is... - Ekkor hatalmasat dörren az ég és zuhogni kezd. - Esik az eső?! - Néz kikerekedett szemekkel az ablak felé a walesi.

- Mi mondtuk! - Vonja meg a vállát Márk.

- Ez nem lehet igaz! - Pislog Arthur, majd elfintorodik és a zsebébe nyúl, ahonnan egy kis kulcsot húz ki, amit a tenyerembe ejt. - Tudod hol a lejárat.

- Arthur az annak a könyvtárnak a kulcsa! De oda én se mehetek be! - Ül le morogva Veronica a fogadott testvére mellé.

- Amúgy is le kellett volna vinnem. Ott van a kézirat, ami miatt ide hívtam és nem szívesen hoznám fel. Plusz elhamarkodottan megígértem hogy, ha tényleg esni fog lemehet. - Fordul a tányérja felé, én pedig boldogan zsebre teszem a kulcsot.

- Olyan meggondolatlan vagy Arthur! - Forgatja meg rosszallóan a szemeit a lány. - Peter! - Szól hozzám hidegen. - Most már igazán bemutathatnád az urat. - Húzza fel az orrát.

- Tárnoki Márk vagyok kisasszony! - Mosolyog párom a nőre.

- És mivel foglalkozik? - Varázsol Veronica az arcára egyet azokból a mosolyokból, amiről tudod, hogy nem jelentenek jót. Én összenézek Arthurral és rajta is látom, hogy tudja, hogy itt nagy baj lesz.

- Színész vagyok! - Húzza ki magát büszkén Márk, a lány pedig kacagni kezd.

- Az én Peterem sose kezdene ki egy színésszel! - Néz diadalmasan Veronica, én pedig itt zárom rövidre a vitát.

- A te Petered, ahogy mondtad Veronica a múlt héten még a szigetvári színházban játszotta István király szerepét egy rock musicalben, úgyhogy igen is kikezdenék egy színésszel! - Nézek rá jeges tekintettel. - És kifejezetten örülnék neki, ha nem kritizálnád a páromat. - Kezdek neki én is a vacsorámnak.

- Én nem is csinálom! Csak rá akarok világítani, hogy nem illik hozzád! - Fordítja el a fejét, nekem pedig rászorul a kezem az evőeszközre.

- Százados! Elég lesz! Nem kell megölnie a hölgyet ezért! Nyugodjon le! Ez parancs! - Szólal meg Márk oroszul, mire a lány meglepettem fordul felénk. Én nem mozdulok csak gyilkos tekintettel nézem Veronicat. - Korovjov százados! Hallotta? - Lehunyom a szemem és összeszorítom a fogam.

- Igen, hadnagy! - Préselem ki a fogaim között oroszul, ahogy leteszem az evőeszközöket. Lehunyom a szemem és felállok az asztaltól. - Bocsáss meg Arthur, valahogy már nincs kedvem enni. - Mondom angolul a férfinek, ahogy elfordulok és elindulok ki a szobából.

- Peter! - Hallom Veronica hangját.

- Jobban teszi, ha hagyja kisasszony! Egy hajszálon múlott, hogy nem próbálta magát megölni. - Állítja meg Márk, de a további beszélgetést nem hallom, mert becsukom az ajtót és egyenesen elmasírozok a kripta ajtajáig.

~ Nem kellene ennyire felkapnom a vizet! Nem akart rosszat a hölgy. Egy beszélgetéssel meg lehetett volna oldani! ~ Hallom meg Cornelius hangját.

~ Az a némber sértegette a páromat! ~ Dörren fel Ivan.

~ Túl jószívű voltam, amikor te voltam Cornelius, mindenkiben megláttam a jót! ~ Szólal meg Eduard is.

~ Ebben a nőben viszont nincs jó! Sértegeti a párom, azt hiszi tetszik nekem és még képes az arcomba hazudni! Hát milyen ember az ilyen? ~ Morgom most én, azonban mielőtt tovább tudnánk vitatkozni négyeseben, hogy vajon inkább ott kellett-e volna maradnom megbeszélni a dolgokat Veronicaval, vagy helyesen tettem, hogy eljöttem, valaki hirtelen a falhoz nyom. Szikrázó szemekkel nézek fel az elkövetőre, de tekintetem azonnal meg is enyhül mikor felismerem azt az eltéveszthetetlen kék szempárt.

- Márk! - Suttogom, ajkaira pedig felfut egy mosoly, ahogy magához ölel engem.

- Semmi baj, történelemjáróm, semmi baj! Kaptam én már rosszabbakat is! Ne vedd magadra, nem a te hibád. - Mondja kedves hangon, a hátamat simogatva.

- Nem kellett volna ide jönnünk! Utálom azt a nőt Márk! Haza akarok menni! - Duzzogok, mint egy kisgyerek.

- Már a kézirat sem érdekel? Mi lett veled? - Kérdezi szája sarkában egy halvány vigyorral.

- Azért azt még megnézhetjük! Majdcsak nem árt senkinek, ha vetünk rá egy pillantást, ugye? - Nézek el a kripta belseje felé. Szinte sejtem, hogy Arthur hova tette azt a bizonyos kéziratot.

- Na ez a beszéd kedvesem! Nézzük meg azt a könyvet. - Vigyorodik el Márk, én pedig megfogom a kezét, ahogy elindulok a kripta belseje felé. A könyv valóban ott pihen ahol gondoltam, hogy lesz. - Honnan tudtad, hogy itt van? - Kérdezi szerelmem, mire kuncogni kezdek.

- Lehet, hogy Arthur most nem enged be, de ez nem jelenti azt, hogy a kastély előző urai nem engedtek be ide! - Kacsintok rá, ő pedig elneveti magát, majd a körben elhelyezett polcok között álló emelvényen fekvő könyvhöz lép, én pedig követem őt.

- Akkor megnézzük? - Néz rám kíváncsian, a kezét a könyv felett tartva.

- Mi lesz, ha nem ugyanoda lyukadunk ki? - Teszem én is a könyv fölé a kezem.

- Akkor imádkozunk, hogy ne legyen fix pontunk és visszajövünk. Ha szét is válunk itt találkozunk. - Mosolyog rám, majd az ajkaimhoz hajol és ad egy gyors csókot. - Szeretlek!

- Én is szeretlek! - Mosolygom vissza. - Háromra. - Márk biccent. - Egy, kettő, három! - Egyszerre érünk a könyvhöz, a szemem bizseregni kezd. Innen már nincs visszaút. Megint időt utazom.