Reversed Clock

3. Kolumbus Kristóf

Tátott szájjal hallgatom végig előző életeim meséit. Furcsa érzés tart hatalmában, mintha tudnám azt, amit mesélnek nekem, de valami visszatart az emlékezéstől.

- Még most sem emlékszem! - Rázza meg a fejét Ivan, mire a másik kettő is szomorkásan bólint.

- Mit csináltam, amikor elfelejtettelek titeket? - Mutatok első ízben érdeklődést irántuk és a történetem iránt.

- Halljátok végre kommunikál! - Emeli fel hálálkodón a kezét az orosz, mire az ír fiú nevetni kezd.

- Összevesztem Kolumbusz Kristóffal. - Vigyorog rám. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem zavar az egyes szám első személyű beszéde.

- Min vesztünk össze? - Pislogok kíváncsian.

- Vissza akart fordulni! - Fonja össze maga előtt a kezeit az orosz. - Valamelyik dinka matróza azt mondta neki, hogy felesleges tovább mennie.

- De nem engedtem neki. Már nagyon közel voltunk az új világhoz. - Magyarázza tovább a római énem.

- Aztán annyira felkapta a vizet, hogy belehajított a tengerbe. Visszakerültél a jelenbe és már nem emlékeztél ránk. Mindenki azt hitte baleseted volt. - Fejezi be a mesét a kisfiú énem.

- Nem hiszem, hogy csak azért felejtettem el mindent, mert beleestem a tengerbe! Ez képtelenség. - Rázom meg a fejem. - Kell, hogy legyen más ok, de mi? - Gondolkodom el, mire a római énem elmosolyodik.

- Kérdezzük meg azt, aki mindent tud! - Javasolja.

- A püthiát! - Mondjuk egyszerre, mosolyogva. Furcsa nosztalgia érzés fog el, mikor ez megtőrténik, mintha ez természetes lenne.

- De hogy jutunk el hozzá? - Teszem fel a kérdést, mire a többiek kuncogni kezdenek és Cornelius megfogja a kezemet.

- Ezt bízd rám! - Alig, hogy ezt befejezte már érzem a szememben a melegséget és a világ megváltozik körülöttem.

- Delphoi! - Mondom, ahogy kitisztul a kép. Még időm sincs körbe fordulni mikor egy mosolygós fiatal hölgy lép elém.

~ Jé, ennek olyan a szeme, mint Marinak! ~ Jegyzem meg, mire fejemben nevetni kezdenek.

~ Most, hogy mondod van hasonlóság! ~ Helyesel Ivan a fejemben.

- Melyik szél sodort téged újra közénk Ivan? - Kérdezi, mire kérdőn nézek rá a nőre. Válaszul csak megrázza a fejét és kuncogva folytatja. - Megint új életben vagy, igaz? - Erre már bólintok. - És most mi a neved?

- Péter! - Mondom elmosolyodva. Arcán kétségbeesést látok, de ezt gyorsan elrejti.

- Egyre furcsább neveid vannak Cornelius. Nem is számít, mondd el hát mi járatban vagy itt? - Emeli fel az állát, mire akaratlanul is fejet hajtok előtte, mielőtt válaszolok.

- Jóslatot szeretnék kérni! Tudni szeretném vissza tudom-e szerezni az emlékeim? - Magyarázom, mire a nő elkomolyodik és bólogatni kezd.

- Mi lesz az áldozatod? - Nyújtja felém a kezét, én pedig a táskámba nyúlok és végignézem a tartalmát.

- Ady! - Kuncogom, ahogy megfogom a kötetet és a nő kezébe helyezem.

- Megint egy furcsa tekercs! Ne aggódj senki sem fogja megtalálni. - Veszi át a könyvet. - Pihenj, nézz meg egy előadást, amíg én áldozok a nagy Apollón istennek. - Ezzel a nő otthagy.

~ Mire várok? Menj már! Műsor van! ~ Hallom meg fejemben Cornelius hangját. Így utasításait követve elmegyek a színházba, hogy megnézzem az előadást. Mikor vége van a műsornak, amit nagyon élveztem és meglepő módon értettem is, megint találkozom a püthiával.

- Apollón azt üzeni, hogy néha az embernek csak jókor kell jót cselekednie, hogy minden gondja megoldódjon. Most viszont itt az ideje, hogy távozz. - Néz rám komolyan és mielőtt megkérdezhetném, hogy miért már megint a szobában vagyok.

- Cornelius téged nem szeret az a nő! Már megint kidobott! - Morog az orosz énem.

- Ráadásul megint kódokban beszél. - Nyavalyog az ír énem. - Mindig ezt csinálja!

- Ha vissza akarom szerezni az emlékeim vissza kell mennem a kezdethez. Megint meg kell látogatnom Kristófot. - Döntöm el magamat is meglepve a határozottságommal.

- Ez a beszéd Peti! - Csap az asztalra Ivan. - Szedd elő azt az iránytűt és irány a Santa Maria! - Mondja boldogan, mire én is elmosolyodok és mikor visszakerülök a hotelszobába a táskám mélyéről előhalászom az iránytűt, amit nem is tudok, hogy miért hoztam egyáltalán el, biztos valami tudatalatti dolog. Szemem azonnal bizseregni kezd. Hűvös tengeri sós szél illata csapja meg az orromat. Velem szemben pedig egy igen morcos férfi jelenik meg, aki valószínűleg Kristóf.

- Te nem tudsz meghalni? - Mordul rám, mire mind együtt kezdünk nevetni a fejemben.

- Ha meg is halok reinkarnálódok. - Legyintek egyet, majd komolyan a szemébe nézek. - Mit csináltál velem? - Teszem fel a kérdést közelebb lépve hozzá. Ő ijedten hátrálni kezd, de nem felel. Végül olyan közel érek, hogy el tudom kapni az ingét, amit meg is teszek. - Azonnal mondd el! - Adom ki a parancsot, de mielőtt válaszolni tudna éles fájdalmat érzek a fejemben, amitől hátra tántorodok. Képek milliói szaladnak el a szemem előtt. Világoké, embereké olyanoké, amiket azt hittem sosem láttam, de most egyszerre mind élőnek és valósnak tűnik.

- Nem csináltam semmit! - Nyögi ki végül a férfi.

- Most már rájöttem! - Rázom meg a fejem. - Még mindig vissza akarsz fordulni? - Teszem fel a kérdést, amivel már ennek az egész hacacárénak az elején bombáztuk a férfit.

- Igen!

- Akkor sajnálom! - Csak ennyit mondok, mielőtt mozdulok és úgy fejbe vágom, hogy nekivágódik az árbócnak és már hangosan szuszog is. - Gyerünk emberek! Előre a szárazföld már nincs messze! Bízzatok bennem! - Kiáltom újult lelkesedéssel, előző életeimmel egyszerre. Felsietek a hajóorra és előre bámulok a horizontra.

~ Örülök, hogy visszajöttem! ~ Szólal meg az orosz énem.

~ Határozottan kellemesebb, így a légkör. ~ Helyesel az ír énem is.

~ És máris sokkal nyugodtabb vagyok! Hiányoztál Péter! ~ Teszi hozzá végül a római énem is.

- Jó újra önmagamnak lenni! - Mosolyodok el, ahogy a lemenő nap fényében feltűnik a portugál hajók előtt a szárazföld.

Újra önmagam vagyok, az emlékek visszatértek. Megint a történelem orvosa vagyok. Az a személy, aki valósággá teszi a történelmet és megjavítja a rossz pontokat, az aki ott segít, ahova a múlt hívja. Ez vagyok én Héderváry Péter, a történelemjáró! Csak azt tudnám mi ez a baljós érzés a tudatom hátuljában? Olyan, mintha készülne valami, valami nagy. Valami, aminek már a gondolata is megijeszt. Sötét fellegek gyülekeznek és ezek a fellegek nem az Atlanti óceán felett gyűlnek, hanem a történelem felett.

Az első két életemben elég sokáig éltem, az ilyeneket már megérzem. Mikor Eduardként haltam meg a fiatal arcomat akartam megtartani, pedig akkor éltem a legtöbbet egy huzamban. Ivanként pedig szerintem többet voltam a múltban, mint a saját időmben. Azt tudom, hogy egy kézigránát végzett velem, és utána már a mostani énem voltam. Azt hiszem olyan öt éves lehettem, mikor először utaztam az időben és már akkor megéreztem ha baj volt a közelben. Most pedig a zsigereimben érzem, hogy valami nincs rendben.