A napjaim már két éve nem voltak többek, mint puszta elnyújtása a halálnak. Az életem egy hosszadalmas, kegyetlen haláltusává változott, amióta a cseresznyevirágok lehulltak azon a bizonyos tavaszi napon.
Két éve, hogy céltalanná vált az életem.
Két éve várok feleslegesen valakire, aki olyan csúfosan otthagyott. Eleinte még volt reményem. A napok teltek, majd eljött a reményvesztettség.
Zuhanás.
Szürkeség.
Céltalanság.
Visszajön még valaha? Látom még őt, vagy ennyi volt? A menyasszonya voltam... Mégis, nem becsült annyira, hogy személyesen elbúcsúzzon? Miért nem tudott magával vinni?
Ez a két év... Visszaadott minden fájdalmat, amit valaha is okoztam az embereknek.
És elvett tőlem valamit, ami más emberek számára alapvető: a reményt.
A csend, ami a kora reggeli városban szétterjedt, már-már ijesztőnek hatott.
Lassan lépkedtem, és próbáltam nem elejteni a kezemben tartott papírokat. Amióta a kapitány itt hagyott, gyakorlatilag mindent én intéztem, és néha azt kívántam, bárcsak ez lett volna a legnagyobb gondom. Az ég alja még vörös volt és az utcán is kevesen járkáltak ebben az időpontban. Ezt egyáltalán nem bántam. Napközben látnom kellett, a sajnálkozó tekintetüket, amivel rám néztek. Hallanom kellett, ahogy suttogni kezdenek, mikor elmentem mellettük: "Már két éve volt, nem? Azóta se lépett túl rajta..." "Milyen siralmas látvány szegény!" "Miért nem felejti szimplán csak el?".
Mindenki úgy beszélt, mintha a kapitány halott lenne. De én tudtam, hogy nem volt az. A főkapitánynak küldött jelentéseket, amiket néha velem is megosztottak. Fájt... Nem sima fájdalom volt ez, inkább valami más, amit képtelen voltam megnevezni. Én sose kaptam tőle levelet, leszámítva azt az egyet, amit két éve a házamban hagyott. De az édeskevés volt, és nem magyarázta meg a helyzetet. Még Rukia se tudott semmit mondani: őt is váratlanul érte, hogy bátyja elment innen. Bár egy ideig próbáltuk egymást vigasztalni, hamar rájöttünk, hogy felesleges. Ettől nem lett jobb egyikünknek sem, csak a kapitány hiánya érződött jobban. Ezért inkább elkerültem a lány társaságát. Ahogy tulajdonképpen mindenki másét is. A barátaim mind boldogok voltak, ha nekik panaszkodtam volna, akkor ez a boldogság hamar keserűségbe vagy éppen bosszankodásba ment volna át. Ezt pedig még egy hozzám hasonló se akarta. Yuki és Renji egy évvel az eljegyzésük bejelentése után összeházasodtak egy fényűző esküvő kíséretében, és most élvezték a friss házasok életét. Rangikunak valamiért sosem volt ideje velem foglalkozni, és ez valószínűleg annak volt betudható, hogy neki is volt már egy szerelme, aki elhagyta őt, és ha most az enyémmel kezdtem volna zavarni, azzal csak feltéptem volna a régi sebét.
Némán sóhajtottam, majd beléptem az osztag épületébe. Csak ketten, vagy talán hárman lehettek itt, a hangok alapján. Céltudatosan mentem a kapitányi szoba irányába, hogy a mai napot is a munkának szenteljem.
- Satō hadnaaagy! - esett el az orrom előtt a harmadik tisztünk, Nyoko Sena. Szőke haja ma is kócosan terült szét, nos jelenleg a földön, de amúgy a vállán. Lila szemei túlságosan is emlékeztettek Kuchiki kapitány gyönyörű szemeire, ezért ha csak tudtam, nem néztem rá. Ez sajnos nehéz feladat volt, ugyanis a lány megpróbált minél gyakrabban a közelembe kerülni.
- Nyoko harmadik tiszt, ne feküdj a padlóra, tegnap este mosták meg - sétáltam tovább unott arccal. Hallottam, ahogy felkel a földről, és utánam siet.
- De hadnagy, ne legyen már ilyen! Tehetek én róla, hogy ilyen egyenetlen a talaj? - kérdezte panaszos hangon. Sóhajtottam, majd elővettem a kulcsot, ami a kapitányi szobát nyitotta.
- Tehet egy kígyó arról, hogy nincsenek lábai? - kérdeztem morcosan. A megilletődött arca alapján arra következtettem, hogy nem tud mit válaszolni, ezért megfordítottam a kulcsot a zárban - Na ugye - léptem be a szobába a nyitott ajtón keresztül. Szólásra nyitotta a száját, de még azelőtt becsuktam előtte az ajtót, hogy bármit is mondhatott volna. A kulcsot az asztalra dobtam, majd nekiláttam a munkának.
Általában egész nap bent voltam, még ebédelni se mentem ki. A papírokat, amiket el kellett vinni más osztagokhoz, a mindig lelkes Senával vitettem el, a hadnagyi gyűléseken pedig általában csendben voltam, és kerültem a szemkontaktust. A szánalmas kis életem az dobta fel, hogy néhanapján meglátogattam a 11.osztagot, és ott harcoltam azzal, akinek kedve volt hozzá. Általában Ikkaku vagy Yumichika segített nekem, vagyis az esküvője előtt még Yuki is beszállt néha. Egyszer vagy kétszer harcoltam Zaraki kapitány ellen, de őt egyszerűen képtelen voltam legyőzni, még akkor is, ha csak fa kardokkal küzdöttünk. Még rengeteget kellett edzenem, ha igazán erőssé akartam válni.
Az órák, amiket a papírokkal töltöttem, nagyon lassan teltek el. Mire kint sötét lett, már én is eléggé fáradt voltam. Némán hagytam el a 6.osztag területét, és haza indultam. Nagyjából félúton járhattam már, mikor úgy éreztem, hogy valaki követ. Nem akartam elfutni senki elől sem, ezért megálltam, és megpróbáltam a reiatsu alapján rájönni, ki lehet mögöttem. Furcsa érzés kerített hatalmába, kissé aggasztó, ugyanis a lélek energia egyáltalán nem hasonlított senkiére sem, akit ismerek. Nem olyan megnyugtató volt, mint a kapitányé, és nem is olyan energiadús, mint Yuki-é. Nem is tudtam igazán megfogalmazni, mit lehetett rajta érezni: ijesztő volt, hideg és kegyetlen. Aztán ha jobban öszpontosítottam, volt benne valami fárasztó is. Igen, valami, amitől egyre csak fáradtabb lettem.
Ökölbe szorítottam a kezem, majd megfordultam.
