Addig minden rendben volt, hogy én vezetem a küldetést. Ez egy tök normális dolog, bárki rám bízna egy ilyen fontos feladatot. És jólesett a főkapitány bizalma. Egy küldetést vezetni nagy dolognak számított, és igazán büszke voltam magamra. Végre Satō Fuyu is megmutathatta, ki ő valójában! Ez egy szuper dolog!
Az egyetlen probléma az volt, hogy társakat is kellett szereznem. Yuki és Renji alapból ki voltak lőve, élvezzék csak a házaséletet. Rangikut se zargatom ezzel természetesen, más barátaim viszont nincsenek. Nem örvendtem túl nagy népszerűségnek, mióta Taisei-el elárultam a várost. Pedig milyen régen volt már!
A legjobb, amit tenni tudtam ebben a helyzetben, hogy néhány kedvesebb hadnagyot megfűzök a szép szavaimmal. Talán még a kapitányoknál is beválna ez a terv.
Nagyban gondolkozva hagytam el az első osztagot, és mivel még nagyon sötét volt, hazafelé indultam. Senát gyorsan lerakták valami cellába, úgyhogy miatta se kellett már aggódnom. Őszintén szólva megijesztett a lány, és nem akartam a társaságát élvezni az elkövetkező napokban. De vajon ki lehet az az Aiko, akiről beszélt? És mi köze van a kapitányhoz? Vajon az a fehér hajú lány, aki a gyűrűt nekem dobta, ismeri őket?
Csak most vettem észre, mennyire lefárasztott ez a nap. Mikor végre hazaértem, azzal a tudattal feküdtem be az ágyba, hogy pár óra múlva már felébredhetek, hogy társakat keressek. Ilyen fáradtan nekikezdeni az útnak balszerencsés előjel volt, de mikor végre sikerült elaludnom, rájöttem, hogy egy kicsit sem érdekelt.
Nagyjából három órát alhattam, majd sikerült szerencsésen felkelnem. Minden nap korán keltem, ez pedig még a gyerekkori szokásomnak volt betudható.
Összeszedtem magam, és egy gyors készülődés után elindultam a harmadik osztag felé. Izuru volt az első célpontom, és azt reméltem, ma is olyan barátságos lesz velem, mint még régebben volt.
Nem sokan voltak a 3.osztagnál ebben az órában, de a hadnagy mindig szorgalmas volt, gondoltam most is itt lesz. Mikor a kapitányi szoba elé értem, kicsit bizonytalanul megálltam. Vajon mennyire lesz fura megkérni, hogy segítsen megmenteni a vőlegényem? Ráadásul mostanság nem is igazán beszéltünk... Esélytelen, felesleges megpróbálnom... Amúgy is hülye ötlet volt.
- Satō-chan, van valami baj? - érintette meg a vállam valaki. Ijedten odanéztem, és Izuruval találtam szembe magam. Hátráltam pár lépést.
- Nos, nem - legyintettem.
- Akkor miért vagy itt? A kapitányt keresed? - kérdezte, majd leengedte a kezét.
- Nem, most tőled szeretnék valamit, ha nem gond - néztem a földre bizonytalanul. Nem bírtam leolvasni az arcáról, hogy dühös-e, de a szavaiból azt vettem ki, hogy el akar küldeni a francba.
- Nem gond. Mi lenne az? - mosolygott rám. Kicsit bátrabb lettem, és kihúztam magam.
- Lesz egy küldetés, ami nagyjából két hétig fog tartani, és én fogom vezetni. A főkapitány azt mondta, hogy szereznem kell magamnak társakat, akik velem tartanak majd. Van kedved jönni? Természetesen ha nem, akkor az nem baj, bocsi a zavarásért! - hadartam el a végét. Kicsit reménykedve néztem rá, bár nem számítottam semmi jóra.
- Kuchiki kapitány megmentése lesz a cél? - pillantott le rám.
- Igen - bólogattam lelkesen.
- Meg szeretnéd menteni a vőlegényed? Ez nagyon aranyos tőled, Satō-chan - mosolygott kedvesen - Természetesen segítek neked.
- Komolyan? Köszönöm! - csillant fel a szemem.
- Ugyan. Szóra sem érdemes - legyintett jókedvűen.
Kicsit meghatódtam, majd elmeséltem neki a küldetés részleteit. Meghagytam neki, hogy pontban délben legyen a Senkaimon-nál, majd tovább álltam. Szépen végigjártam az osztagok legtöbbjét, de mások nem bizonyultak olyan segítőkésznek, mint Izuru. A tizenharmadik osztagtól szereztem egy Rukiát, aki azonnal fellelkesült, amikor meghallotta a bátyja megmentésének hírét. Gondoltam, hogy az ő segítségére azonnal számíthatok, és örültem, mert már hárman voltunk.
További egy óra járkálás után végül benéztem a 11.osztagba is. Talán itt kellett volna kezdenem, mert azonnal találtam vagy harminc lelkes shinigamit, akik szívesen elkísértek volna. Már kicsit kezdtem félni, hogy mit fogok én kezdeni ennyi emberrel, amikor egy lila hajú lány leordította őket, a tömeg pedig szétoszlott.
- Bocsásson meg, Satō hadnagy. Nem tudnak viselkedni, ha nő van a közelben - hajolt meg előttem. Legyintettem.
- Nem baj, ilyenek a férfiak - mosolyogtam. A lány felegyenesedett.
- A nevem Haruki Masao - mutatkozott be illedelmesen - Yuki-senpai távollétében én ügyelek rájuk.
- Értem - bólintottam. Elgondolkoztam, majd végigmértem - Szeretnél velem jönni?
- Sajnálom, de jelenleg nem vagyok olyan erős, hogy magasabb szintű ellenfeleket is legyőzzek. Inkább próbálkozzon Madarame harmadik tisztnél, vagy Ayasegawa ötödik tisztnél - felelte - Ha jól tudom, az edzőtéren vannak.
- Remek! Akkor megkeresem őket! - mondtam lelkesen - Köszönöm a segítséget, Haruki-san! - intettem. Jókedvűen elmosolyodott.
- Semmiség!
Ikkakut láttam meg először. Épp az egyik tisztet ütötte egy bottal, védekezési lehetőséget sem adva a számára. Yumichika kicsivel arrébb üldögélt, és teát ivott. Annyira igaza van, nincs is békésebb, mint egy délelőtti órában békésen teázgatni, miközben a legjobb haverod az orrod előtt szétver valakit. Én is ezt fogom majd tenni, ha lesz legjobb barátom. Khm.. ha lesz.
- Hé! - intettem nekik. Először csak az ötödik tiszt vett észre és kedvesen intett, hogy üljek le mellé. Ezt meg is tettem, majd utána mellőle figyeltem a harcot. Közben beavattam a küldetésbe, és reméltem, hogy van kedve segíteni nekem.
- Megmenteni Kuchiki kapitányt - gondolkozott a teáját nézve - Ő kifejezetten szép ember.
- Ezzel tisztában vagyok - bólintottam.
- Igazából, nincs jobb dolgom mostanság. Elmegyek veled - vonta meg a vállát. Boldogan elmosolyodtam.
- Köszönöm! Nagyon hálás vagyok, Yumi-san!
- Hé, hadnagy vagy! Ne legyél ennyire hálás nekem, simán meg is parancsolhattad volna - sóhajtott.
- Tényleg... - néztem magam elé - Sajnálom, kicsit szétszórt vagyok mostanában.
- Megértelek - felelte - És tisztellek, amiért nem omlottál össze teljesen. Nagyon sokan aggódtak érted - nézett komolyan a szemembe. Meglepetten a hajamat kezdtem piszkálni.
- Ezt... Nem tudtam - mondtam halkan. Sóhajtott.
- Nem beszéltél senkivel sem, úgyhogy ez nem meglepő.
- Nem akartam elrontani mások kedvét! - vágtam rá.
- Egyedül nem küzdhetsz meg mindennel, ami a lelkedet nyomja. Néha igazán támaszkodhatnál másokra is - oktatott ki. Csendesen pillantottam az égre, de nem beszéltem többet.
- Hé, ti meg mit lazsáltok ott? - állt meg előttünk Ikkaku - Keljetek fel, és harcoljatok, gyávák!
Mivel nem szerettem, ha gyávának hívnak, belementem a harcba.
A délelőtt további részében Ikkakuval küzdöttem. Majdnem el is feledkeztem a küldetésről, de nagyjából két percenként eszembe jutott a kapitány, és emiatt nem késtem le az indulást. Délben már a Senkaimon előtt álldogálltam Yumichikával, Rukiával és Izuruval. A többiek egymással beszélgettek, én pedig azt figyeltem, hogy mikor jön már valamelyik kapitány, aki hivatalosan is engedélyezi a város elhagyását. Meglepetésemre nem egy jött, hanem egyből kettő. Hitsugaya és Abarai lépkedett felénk, és furcsán jókedvűnek tűntek.
- Ez az egész csapat? - kérdezte felvont szemöldökkel Hitsugaya, mikor ideértek.
- Igen - bólintottam.
- Azt hittem, kicsit többen leszünk... - gondolkozott, majd megvonta a vállát.
- Maga is jön? - csillant fel a szemem. Bólintott, én pedig magamban szinte elolvadtam. A kis fehér hajú kapitány irtózatosan édes volt.
- Fuyu, aztán hozd vissza Kuchiki kapitányt! - vigyorgott Renji rám nézve. Határozottan bólintottam.
- Mindenképp!
- És ne bántsd, amíg meg nem magyarázza, miért ment el - hallottam meg egy ismerős hangot magam mögül. Azonnal megfordultam.
- Te is eljöttél elköszönni? - kérdeztem meghatottan. A lány jókedvűen elmosolyodott.
- Naná! De amúgy meg Satō Fuyu, hogy is van az, hogy nekem egy szót se szólsz arról, hogy elmész egy hosszú és veszélyes küldetésre? - kérdezte szemrehányóan - Így eltitkolni, hogy mész megmenteni azt az ostoba Byakkunt... Igazán szégyenletes, te buta kis hadnagy.
