Őszintén szólva, rajtam kívül senki sem repesett az örömtől, hogy végre megtaláltuk ezt a szerencsétlen kis barlangot. Vagy csak nem mutatták ki, mindenesetre mikor indulni akartam, olyan nagy összhangban fogtak vissza, mintha meg lett volna beszélve, hogy "Hé, ha az a hülye Fuyu elindul, egyből mindenki vesse rá magát, oké?".
Elengedhetetlen pontnak tartották azt, hogy ellássák mind az én, mind Hitsugaya kapitány sérüléseit. Meg Izuru törött karjával is kezdeni kellett valamit. Rukia szerencsére értett valamelyest a gyógyító kidokhoz, ezért a fájdalom enyhült, bár akkor túlságosan is túl voltam pörögve ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Csak az villogott a szemem előtt, hogy igen, végre célegyenesben vagyunk Kuchiki kapitány felé. Megérte az a bosszúság, az a hosszú út és az aggodalom, már csak egy kicsi kellett, hogy ismét lássam azt, akiért az elmúlt két évben áhítoztam.
- Fuyu - lépett mellém Ichigo. Egy kicsit távolabb álltam a többiektől, akik azon filóztak, hogy mivel rögzítsék Izuru karját, és a sivatagot kémleltem. Reméltem, hogy látok valaki ismerőst, pontosabban egy bizonyos valakit. Mikor a fiú megszólított, azonnal odakaptam a fejem.
- Ichigo - biccentettem felé.
- Mit fogsz tenni, ha Byakuya elé kerülsz? - kérdezett mindenféle bevezetés nélkül. Megvontam a vállam.
- Megölelem, azt hiszem. Utána pedig megütöm. Jó erősen, hogy érezze a fájdalmat - vázoltam fel a helyzetet.
- Értem. Ez... elég konkrét tervnek hangzik, de biztos vagy benne, hogy ez a legjobb, amit tehetsz? - kérdezte kicsit halkabban - Tudom, hogy néha kicsit forrófejű vagy, de... Azt hiszem, most ez nem a legjobb alkalom lenne arra, hogy fizikai erőszakkal neveld meg őt.
- Ezt hogy érted? Tanácsadó lettél, vagy mi? - sandítottam felé felvont szemöldökkel. Beletúrt a hajába.
- Nem, csak... Szerintem neki is hiányoztál és biztosan nem szívesen hagyott ott - magyarázta - Nyilván kedvelt téged...
- Komolyan? - kérdeztem gúnyosan.
Ichigo kicsit idegesebbnek tűnt, mint előtte, majd megismételte előző mozdulatát.
- Bocs... Csak tudod neki nagyobb problémái is lesznek a te dühödnél.
- Fura vagy, Kurosaki-san. Titkolsz valamit? - kérdeztem kíváncsian, majd hozzátettem: - Nem kell elmondanod, mi az. Nyilván kínosan érint téged a téma, és elég komoly lehet, ha a vőlegényemmel is meg akarod osztani.
- Hát még ha tudnád... - sütötte le a szemét - Mindegy, csak arra kérlek, hogy légy egy kicsit... együttérzőbb.
- Oh... Még meglátom - feleltem kicsit elkomorodva, majd megfordultam, hogy visszainduljak a többiekhez.
Éreztem magamon a kicsit aggodalmas tekintetét, de nem foglalkoztam vele különösebben. A helyettes shinigami nyilván el tudja intézni a saját dolgait, és nem kell fogni a kezét, ha Byakuya-kunnal beszél.
Rukia és Nel (aki valamiért még mindig nem mutatta meg azt a bizonyos másik formáját, amiben Rukia elmondása szerint "nagyobb") végül egy faágat használtak Izuru törött karja rögzítéséhez. Nem ez volt a legjobb orvosi beavatkozás, de legalább bevált.
Mostmár végre megkezdhettük a behatolást az első lidércek barlangjába. Kayū elmondása szerint nagyjából tíz vagy húsz méterre lehettünk tőle, és onnan tudhatjuk, hogy átlépjük a határát, hogy a környezet megváltozik körülöttünk. Hogy milyen lesz, az egyelőre még rejtély volt számunkra. Talán a kapuőrökkel fog meggyűlni a bajunk, de... Tulajdonképpen egy nemesi kísérő volt velünk, úgyhogy nem aggódtam miattuk sem.
Tudtam, hogy minden rendben lesz!
Pár perc múlva, mikor elindultunk, majd elértük azt a bizonyos határt, rájöttem, hogy valamelyest tévedtem.
A határ tulajdonképpen nem volt más, mint egy óriási védőburok, ami felragyogott, mikor átmentünk rajta, de ezen kívül nem volt vele semmi különös. Bent a világ egészen más volt. A hely olyan volt, mintha egy darabkát kivágtak volna Soul Societyből és beillesztették volna Hueco Mundo sivatagába. A fű zölldelt, az ég pedig kéken ragyogott. Hueco Mundo fekete égboltja után szinte boldogsággal töltött el a látvány.
Mióta nem láttam Soul Society egét?
Fogalmam sincs... Az idő itt gyorsabban telt, de még így is eltöltöttünk már bőven egy napot ezen a helyen. Az... Két-három nap lehet a másik időszámítás szerint. Még nem futottunk ki az időből. Sőt, szerintem viszonylag jól állunk.
