Két év óta először álmodtam másról, mint a saját halálom. Talán Byakuya jelenlététől, talán azért, mert végre kicsit nyugodtabb voltam, ezt nem tudom. Mindenesetre, sokkal kellemesebb volt, mintha ismét kisírt arccal ért volna a reggel.
Későn keltem. Erre rájöhettem a mellém kikészített teljesen kihűlt teából. Valaki gondoskodott rólam, ez akár furcsa is lehetett volna, ha pár hete történik meg, de most teljesen okés dolognak éreztem. A szobában rajtam kívül senki sem volt és én se akartam továbbra is ott maradni abban a végtelen csendben, ezért gyorsan rendbeszedtem magam.
Miután mégegyszer megnéztem magam a tükörben és elkönyveltem, hogy mint mindig, most is a rossz értelemben véve vagyok tragikusan gyönyörű, kimentem a szobából.
És ekkor majdnem felbuktam a szoba előtt üldögélő Yumichikában.
- Ayasegawa-san!? - nyögtem ijedten az ötödik tisztre nézve. Ő csak lustán felnézett rám, majd ásított egyet.
- Jó reggelt, mindenki kedvenc Sato hadnagya! - köszönt egy széles vigyorral az arcán, amitől olyannyira megijedtem, hogy hátráltam két lépést, majd a földre rogytam.
- Ez... ez egy másik világ, ugye? Bekerültem valami másik világba, ahol Ayasegawa Yumichika a piszkos földön ül és... nem, ezt nem bírom kimondani... ő... ő... mosolyog... - meredtem a földre magam előtt. Yumi éretlenül pislogott párat, majd megigazította a frizkóját és feltápászkodott.
- Lehet kicsit tényleg sok volt ez így délelőttre... Bár a hajamnak nem esett baja és még mindig szép vagyok - nyújtotta felém a kezét, ami segítségével sikeresen felálltam.
- Mit kerestél az ajtó előtt? - kérdeztem az első sokk okozta nehézségek leküzdése után.
- Kuchiki kapitány állított oda. Nem akarta, hogy Aguri-san melléd feküdjön, miközben alszol - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélt volna.
- Ez kedves tőle, gondolom... - túrtam bele a hajamba zavartan, majd a srácot kikerülve végignéztem a folyosón - Merre van a vőlegényem?
- Babaruhákat nézeget - szólalt meg egy eléggé Ichigo-s hang az ajtó mögül. Meglepő módon a helyettes shinigami feje bukkant elő a szavai után.
- Oh, értem - bólintottam egy együttérző pillantás kíséretében.
- Valójában nekem kellene ezt csinálnom, de amint Rukia felhozta a dolgot, úgy éreztem, hogy az ereim beszűkülnek és a vérem egyre lassabban áramlik az ereimben - huh, ez konkrét volt! Az apja biztos orvos lehetett, vagy csak elalvás előtt mindig orvosi katalógusokat olvasgatott kiskorában - De eszembe jutott, hogy Byakuya egyszer említette, hogy néha gyerekruhákat szokott tervezni...
- Mi, komolyan? - szakítottam félbe, mire ő cinkos mosollyal az arcán kacsintott.
- Nem, de Rukia elhitte! - mondta elégedetten, miközben tett pár lépést felém.
- Kuchiki kapitány ki fog csinálni téged - jelentette ki az ötödik tiszt. Szívesen tiltakoztam volna, hogy Byakuya nem olyan, de az epersrác sorsa már akkor eldöntetett, amikor felszedett egy Kuchikit. Már csak együttérezni tudtam vele, na meg gúnyolódni a szerencsétlenül járt vőlegényemen. De persze az nem lett volna szép tőlem azok után, hogy tegnap milyen édes volt.
- Mellesleg, azért vagyok itt, hogy elkísérjelek reggelizni - indított el Ichigo a konyha felé egy laza pöcköléssel a tarkómon.
- Huh? De eltalálok odáig egyedül is! Nem kell kíséret ahhoz, hogy egyek valamit! - duzzogtam komolytalanul.
