Az elmúlt két évben számtalan alkalmam volt elképzelni, milyen lesz az élet, miután a vőlegényem ismét mellettem lesz. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy ez be fog következni, de a képzelet által akármi megtörténhetett. Csak arra nem számítottam, hogy aki igazán szabotálta a boldogságomat, az én magam voltam.
A vőlegényemen egyáltalán nem tudtam kiigazodni. Miután látott sírni, végig ölelgetett és igyekezett megvigasztalni, én meg egy ideig azt hajtogattam, hogy "nincs semmi bajom", majd végül, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akar hinni nekem, inkább nem mondtam semmit és nem zavartam a hangommal.
- Fuyu - hívta fel magára a figyelmet a férfi, ahogy az ágyon ültem és magam elé meredtem. Válasz helyett csak ránéztem és vártam, hogy el mondja, amit akar. Mikor az eső kint esni kezdett, azt javasolta, hogy jöjjünk be és pihenjünk egy kicsit, úgyis hosszú nap áll mögöttünk. Vagyis, hogy pontosítsak, hosszú délelőtt, ugyanis még csak délután felé járhatott az idő. Ezt persze nem tudhattam pontosan, hiszen egy órát sem láttam a házban.
- El kell mennem, hogy ítéletet mondjak Aiko felett - suttogta a fülembe, amivel csak azt váltotta ki belőlem, hogy kétségbeessek és egyértelmű ellenzéssel a szememben nézzek rá.
- Még ne menj... Kérlek. Beszélgessünk. Vagy valami... - kezdtem el birizgálni a ruhám szélét.
- Tudom, hogy magyarázatra vársz, de először azt a lányt kell kivégeznem. Elvégre megtámadta a négy nemesi család egyik vezetőjének a menyasszonyát - olyan nyugodtan beszélt, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
A négy nemesi család egyik vezetőjének a menyasszonya...
Valóban csak ennyi lettem volna? Nem is létezett az a Fuyu, aki képes volt szerelembe esni, barátokat szerezni és harcolni végre saját magáért is? Csak egy illúzió lett volna, amit az önző vágyaim állítottak fel?
- Ő csak egy gyerek... - néztem fel rá, mire egy komoly pillantást kaptam.
- Ő egy senki. Ezt ne felejtsd el, Fuyu - a végszava után egyszerűen felállt az ágyról és magamra hagyott a szobában. Nem tudom, hogy pontosan mit is éreztem akkor, talán dühöt, vagy szomorúságot... mindenesetre legszívesebben sírtam volna. Hogy ezt megelőzzem, hátradőltem és magamra húztam a takarót, mintha valami páncél lenne, ami mégvéd attól a rengeteg fájdalomtól. Amint lehunytam egyre nehezedő pilláimat, az álmok világa azonnal magához rántott, de sajnos nem örökre.
Hangokra keltem. Nem tudtam kik beszélnek és a szavaikat sem értettem, de legalább tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Minél jobban magamhoz tértem, annál tisztábban hallottam a hangok jellegzetességét, ami által meg tudtam állapítani, hogy kik vitatkoznak. Pislogtam párat egyelőre csak a plafonra nézve, majd kezeimmel az ágy puha matracának támaszkodtam és felültem. Ahogy sejtettem, a hangok azonnal elhalkultak és két lila szempár tekintett rám.
- Fuyu, felébresztettünk? - a férfi lassú léptekkel közelített felém, majd a homlokomra tette a kezét, mintha a testhőmérsékletem akarná ellenőrizni.
- Nem... Csak úgy felkeltem - motyogtam, majd vettem egy mély lélegzetet.
Rémesen fájt a fejem.
- Fuyu-san, segíts nekünk! Nii-samával nem bírunk dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy hol éljek a gyerek megszületése után! - dobta le magát az ágy végébe Rukia. Erőt vettem magamon és először rá, majd utána Byakuyára emeltem a pillantásom.
- Mik a lehetőségeid? - kérdeztem kissé halkan.
- Nekem csak az a kikötésem, hogy a gyerekemnek teljes családja legyen, úgyhogy Ichigonak velem kell élnie, viszont Nii-sama nem engedi, hogy vele éljek az élők világában... - panaszkodott.
