Egy erős ütést kaptam a fejemre, majd egy jókedvű mosollyal ajándékozott meg.
- Noroi-san, ez fájt... - néztem rá morcosan, majd én is elmosolyodtam.
- Nekem fáj, ahogy kihagysz az életedből! Elmész megkeresni az egyik legostobább pasit, akit eddig ember látott, és nekem, Noroi Hiroyukinak egy szót sem szólsz! Már ennyi kellett ahhoz, hogy megsértődjek! - mutatott kezével egy igazán kicsi mértéket.
- Milyen szerencse, hogy a hercegnő nagylelkű és megbocsátó - gúnyolódtam.
- Már többen is mondták milyen tüneményes vagyok - bólogatott lelkesen. Szórakozásból meg is hajoltam előtte.
- Noroi-hime, köszönöm, hogy nem végez ki faragatlan viselkedésemért - mondtam, és próbáltam nem elnevetni magam. Yuki büszkén kihúzta magát.
- Áh, szóra sem érdemes - legyintett. Renji odalépett hozzá, és megbökte az arcát.
- Hé, megbeszéltük, hogy a te neved mostantól Abarai Yuki, nem emlékszel? - nézett le rá.
- Nem abban maradtunk, hogy te leszel Noroi Renji? Szerintem sokkal jobban hangzana - mosolygott kicsit gúnyosan.
- Nem, az olyan lenne, mintha megalázkodnék előtted! - rázta meg a fejét a férje - Nekem is van büszkeségem! Igaz, nem sok, de van!
- Oh, hát ebben nem kételkedtem, Noroi Renji - lépett közelebb hozzá.
- Abarai Yuki - tette a derekára a kezét a férfi, majd egymás szemébe néztek. Akkora volt a szexuális feszültség a levegőben, hogy fennállt az oxigénhiány veszélye.
- Hé, mielőtt még valami olyat csináltok, ami megrongálja Hitsugaya kapitány ártatlan világképét, el szeretnék köszönni tőletek - szakítottam meg a percekig tartó csendet.
- Mi az, hogy ártatlan? - vonta fel a szemöldökét Toshiro - Ezzel arra céloztál, hogy alacsony vagyok? Nem vagyok már gyerek!
- Ehh, pont most jött volna a legjobb rész - nézett rám Yuki.
- Én is ettől tartottam - bólintottam.
- Ne ignorálj! - mondta dühösen Hitsugaya. Figyelmen kívül hagytam, és kedvesen megöleltem Yukit.
- Még találkozunk! Remélem - engedtem el. Kicsit hátrébb léptem és a férjére néztem. Felemeltem a kezem, ő pedig jókedvűen adott egy pacsit.
- Vigyázz Yukira! - parancsoltam neki. A szavaim kicsit szórakozottnak hatottak, de számára kivehető volt a mögötte rejlő komolyság. Ha valaki, akkor ő tényleg komolyan veszi azt, hogy vigyázzon a lányra.
- Ez természetes! - mosolyodott el - Mindig vigyázok rá.
- Remek - fordultam meg elégedetten.
Miután mindenki búcsút vett attól, akitől akart, Hitsugaya kinyitotta a Senkaimont, az utazásunk az élők világába pedig megkezdődött. Először ide kellett ellátogatnunk, mert az itt élő shinigami, Urahara Kisuke lehetséges, hogy tudott valamit erről az "Első lidércek barlangjáról". Erről az alakról annyit kellett tudni, hogy sok-sok évvel ezelőtt száműzték Soul Societyből, addig a 12.osztag kapitánya volt. Elképesztően okos, valamint furfangos személy, aki annak ellenére, hogy nem látják szívesen, segített az Aizen elleni harcban. Ezt a nagylelkűséget igazán csodáltam benne. Bár személyesen nem beszéltünk még, mégis reméltem, hogy nem fog elítélni a múltam miatt, és segíteni fog. Nagyon fontos volt nekem az ügy, amiért úton voltam.
A Dangai félhomályában nehezen lehetett kivenni az előttünk szálló pokollepkéket. Csak Rukia és Yumichika csevegése volt hallható, meg néha vízcseppek hullottak a földre valahol a távolban. Még sosem jártam se itt, sem pedig az élők világában, ezért izgultam egy kicsit, meg persze kíváncsi is voltam. Renji, mikor még hadnagy volt, gyakran mesélt nekem erről a helyről. Azt mondta, rengeteg érdekes dolog van itt, olyanok, amikről én még sosem hallottam. Sokkal boldogabb lettem volna, ha ezt a helyet a kapitány társaságában fedezhetem fel. Ha a küldetés elbukik, őt sose fogom többé látni... Ebbe belegondolni is szörnyű volt. Két évvel ezelőtt, mikor még velem volt, nem értékeltem eléggé azt, hogy minden nap a társaságában vagyok. Túl lazán vettem a kapcsolatot, és nem figyeltem oda rá eléggé. Ha visszamehetnék, soha többé nem tennék semmit, ami akár egy kicsit is zavarhatja őt. Mindenben mellette állnék, és soha nem vitatkoznék vele. Bárcsak... Bárcsak nem rontottam volna el!
