angst
~kyungsoo szemszöge~
A szobám csendes kis komfortzónáját keserédes zokogásom hasította csak ketté.
Belülről egy feszítő érzés kerített fokozatosan hatalma alá, mi egyre inkább vágyott kiszakadni bordáim közül, szétszakítva távozásával mellkasomat is.
A némaság elmémet sajnos nem vonta gyászos uralma alá, pedig örültem volna a teljes, és töretlen nyugalomnak.
Gondolataimnak nem tudtam határt szabni, bármennyire is próbálkoztam, és tulajdonképpen ez jelentette a lassan beálló vesztemet is.
Bal kezemen az ujjaim már jéghidegek voltak. A kézfejem vörösen izzott a nyomasztó sötétben, míg a másikban ott lapult egy éles penge, mi az újdonsült színemet okozta.
Reszketve rázkódtak vállaim, és egyre csak a vesztemet kívántam.
Kai...
Itt hagyott.
Megbántott, és úgy éreztem, szenvedésemnek csak önmagam sanyargatása nyújthat vigaszt.
Fájt.
A tudat, hogy mikor a legkevésbé számítottam rá elhagyott, valamint az égető érzés is, mely zsibbadó lüktetéssel keveredett kezemben.
"Egyedül maradtam" - visszhangzott elmémben.
Kerestem, sőt kutattam elmém legeldugottabb helyein is az okát, miért hagyhatott itt egy szó nélkül.
3 év.
Ennyi időt tudhattunk magunk mögött, és ez végig boldogság volt a legjavából.
"Hol ronthattam el?"
Éreztem, ahogyan a fejemben hatalmas káosz lesz úrrá, holott előtte sem volt ott más.
A kezem még mindig töretlenül vérzett. Nem csak a lelkem vére folyt, hanem a testemé is, de, mint minden, ez is véges.
Szédültem.
"Ha így haladok, szégyen szemre fogok a sarokban gubbasztva elvérezni."
Segítség kellett volna, vagyis inkább őt kívántam magam mellé.
Óhatatlanul is eszembe jutottak az éjszakák, miket vele töltöttem, szorosan hozzábújva, érezve illatát és a biztonságot adó szoros ölelését.
Emlékeztem a kedves szavakkal belengett szobára és a szeretetére, mely mostanra már semmissé lett.
Épp úgy, mint a lassan elhomályosodó világ körülöttem.
Tompaságot éreztem. Már mozdulni sem tudtam. Segítségem nem volt, de kiabálni sem tudtam volna már érte.
A torkom kiszáradt, a utolsó könnycseppjeim pedig lassan folytak végig arcomon, majd végleg magával rántott a végtelenség.
Nem éreztem mást, csak a teljes megnyugvást. A mellkasom nem feszített, és már csak életem legkedvesebb történései lengték körbe még létezésemnek utolsó másodperceit.
De végül ennek is vége lett.
