angst
"Régi szép idők."
Mindig ez a mondat hagyta el a szádat, akárhányszor a kezedbe vetted az egyik "idejét múlt", ámde kedvenc bakelitedet a nagy súlyok alatt roskadozó polcról, amelyről a többi lemezed is csendben figyelte a mindennapjainkat.
Régi szép idők...
Most már én mondom ezt, de nem a legkellemesebb érzéssel és tudattal. Nehezemre esik azóta is felfogni, mi történt valójában...
Hirtelen elöntenek az emlékek, és legszívesebben kifutnék a világból.
Érzem, ahogyan a könnyeim utat törnek maguknak, majd lassan elhomályosodni látszik körülöttem a világ. A kis cseppek kis idő elteltével óhatatlanul is végiggördülnek az arcomon, majd egy-egy tompa koppanással jelzik a kezemben tartott fényképen a megérkezésüket.
A képen te vagy, amint a frissen megkaparintott "új" autódban, büszkén, fülig érő vigyorral az arcodon ülsz.
Egy vörös '67-es Shelby Mustang jogos tulajdonosa lettél aznap, és nem lehetett lehervasztani a mosolyt az arcodról semmivel, még jó pár napon keresztül sem. Ha tehetted volna a szomszédba is azzal gurultál volna át, csak hogy hallhasd a duruzsoló mély hangját a motornak arra a kis időre is. Néha komolyan féltem, hogy nagyobb a szerelmed a kocsi felé, mint felém.
Menthetetlen voltál az ilyen dolgoktól. Mindig megpróbáltalak lebeszélni arról, hogy valami régi "kacatra" dobjál ki feleslegesen pénzt, de melletted elég gyorsan rájöttem mennyire értékesek is ezek a dolgok valójában.
Én viszonylag a modern világ rabja voltam, te azonban megszállottja voltál a régi korszaknak. Ezt igazolták a lemezek, a polaroid fotók, és persze a gép is, amivel készültek. A régi lemezlejátszó, a magnó a volt dolgozószobádban és persze az autó, ami amúgy most is a garázsban áll letakarva, így nem látom mekkora roncs lett belőle.
Ezekkel a dolgokkal mindennap szembetalálkozom a lakás bármely pontján, mégsem akarok megválni egytől sem, akármennyire is belesajdul a szíven mindig mikor átlépem a küszöböt, és szembesülök azzal, hogy "belőled" csak ezek maradtak meg nekem. De pont ez az oka annak is, hogy nem tettem még meg. Semmi más kézzelfogható dolog nem maradt, ami bizonyíthatná, hogy egykor itt voltál velem, nekem.
Sokszor voltak apróbb vitáink, de rendszerint miután te kisétáltad magad, én pedig kivideojátékoztam magamat, megbeszéltük, hogy amúgy teljesen feleslegesen zörrentünk össze megint.
Szerettem benned, hogy amennyire különböztünk egymástól, annyira illetünk össze ennek ellenére is.
Ha beteg voltam, ez viszonylag sokszor előfordult, akkor folyamatosan valami házi gyógymód után kajtattál, én pedig egyből rohantam volna a legközelebb eső gyógyszertárba, de végül mindig te nyertél ilyen téren. Állandóan az éppen aktuális kotyvasztásod mentett meg engem, még a legjobban lábról ledöntő betegségektől is.
Most is az vagyok. Egy mezei megfázás csupán, viszont büszke lennél rám, ha tudnád, hogy nem egyből antibiotikumért szaladtam, hanem igyekeztem olyan cselekhez folyamodni, amikhez te is biztosan folyamodtál volna.
Nagyon nehéz levegőt vegyek. Nem elég az amúgy is eldugult orrommal szenvednem, de a sírásom sem hagyott közben alább. Sőt...
Előhalásztam közben egy fotóalbumot. Tele van az emlékeinkkel...
Az utolsó lapon ott pihen az a kép is, ami a baleseted napja előtt készült pont.
Egyikőnk sem gondolta akkor, hogy ez lesz a legutolsó közösen elkészített képünk. Mondjuk, ebbe senki nem gondol bele.
A vállaim jobban rázkódni kezdtek, mint az előbb. Mérhetetlenül szerettelek, és szeretlek azóta is, és kimondhatatlanul fáj, hogy elveszítettelek.
Hiányzik a közelléted. Piszkosul magányosnak érzem magamat nélküled.
Vágyom az öleléseidre, a csókjaidra, és folyton-folyvást hozzád akarok bújni, miközben álomra hajtom a fejemet, de csak a hideg ágy emlékeztet ilyenkor, hogy ez már többet nem lehetséges.
Nem jössz már vissza, és ebbe ha nehezen is, de bele kell hogy szokjak.
Hiányoznak a régi szép idők.
Vagyis, pontosabban te hiányzol.
Csak is te, Jaebum...
