egyperces, fluff
Iskola. Ez a szó már magában hányingerkeltő, nem ha még az első órában művészettörténelem volt besuvasztva. Mondjuk, későbbi órákban sem viseltem volna el sokkal jobban.
Az egyedüli vigaszom Lucas volt. Padtársak lévén, mi sosem unatkoztunk, főleg mert ez nem merült ki ennyiben.
Három éve voltunk már együtt. A gimnázium előtti nyáron ismertük meg egymást, és mérhetetlenül boldog voltam, mikor megtudtam, hogy ugyanabba a suliba fogunk járni.
Sokáig kerülgettük egymást, de megérte azt az időt kivárni.
Szerencsésnek mondhattam magamat mellette.
Szerelmünk az évek alatt sem hagyott alább, és ez most is látszódott szemeiben. Azt hiszem, túl feltűnően nézhettem és ezt vehette észre, ezért fordult felém.
Rám mosolygott, a szívem pedig ki akart ugrani a helyéről.
Kezét összekulcsolta az enyémmel a pad rejtekében, közelebb hajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra. Még jó, hogy az utolsó padban ültünk a sarokban. Nem hiányoztak a gúnyolódó szavak, bár nem mintha érdekelt volna, de elég, ha csak mi tudjuk mennyire szeretjük egymást.
A vállamra hajtotta a fejét, én pedig be nem telve vele karoltam őt át, úgy húztam magamhoz kicsit közelebb, és már is elviselhetőbbé vált az óra, sőt a napom is.
