egyperces, fluff
Olyan érzés ez, amit a legjobban csak a közhelyes jellemzőkkel lehetne megfogalmazni, mint például "röpködnek a pillangók a gyomromban", aztán közben lehet, csak folyton rosszat ettél előtte, és az kóvályog, vagy a "tiszta libabőr lettem, és édes kis borzongás futott végig a gerincem mentén"... Egyszerű. Fázol.
Nincs ebben semmi nagy ördöngösség. A szíved valóban gyorsabban kezd el verni, pedig az lehet, hogy csak a másik szívverésének ritmusát szándékozza felvenni a sajátja mellett, ezért sikerül olyan szaporára.
Nos, ez az érzés nekem is megvan, méghozzá nem kis mértékben, és éppen ezért félek, hogy mint minden másnak, egyszer ennek is vége.
Nem akarok olyan lenni, mint egy őszi falevél, mely az ágról elrugaszkodva, azt hiszi most kezdődik az élete, de ha nem kapja fel a szél, akkor pár másodperc múlva a földdel lesz egyenlővé, és ő sem lesz másabb a többinél. Nem akarok egy lenni a sok közül, sokkal inkább egy az összes felett, mint az avarkupac, melynek tetején csak egy tarka levél pihen diadalittasan. Talán annyi kivétellel, hogy én nem egy kupac tetején szándékozok fetrengeni, hanem adott esetben melletted.
Szeretném, ha te lennél a szelem, ami messzire repít, és aki elhiteti velem, hogy talán egy kicsivel értékesebb, különlegesebb vagyok neked másnál.
Most is hozzád igyekszem. A levelek ropognak a bakancsom alatt, a napsugarak még langyosan simítják végig az arcomat. Melegséggel tölt el a gondolat, hogy tudom, vársz rám. De valójában nem lehetek biztos benne, csak feltételezhetem.
Az is lehet, hogy épp most gondolod meg magadat, és határozod el, nem érek annyit, hogy a cipőd talpát koptasd értem.
A szívem felszabadul, mikor látom, hogy a kerítés mellett várakozol, és ahogyan az arcodon áttáncol a boldogság. Az ajkaidat széles mosolyra húzod, és elindulsz felém, legalább annyira szórakozottan, mint egy kisgyerek. Elém érve felnézel rám, azokkal a gyönyörű barna szemeiddel, nekem pedig egyből megszűnik a külvilág, és az öntudat.
Az ősz színeiben pompázó sálad tökéletes kontrasztot ad bőröd fakó színének. Mint mindig, most is jól néztél ki, sőt egyenesen több, mint jól. Neked teljesen mindegy mit viselsz, egy szemeteszsák is csodásan mutatna rajtad tulajdonképpen.
Sokáig vagyok elveszve abban a két szép barna csodában, amint azok tündöklésükkel, és érdeklődésükkel engem tisztelnek meg.
Végül valami véletlen folytán a szám a tiédhez kóborol, hogy aztán egy csókot adhassak neked, te pedig nagy szerencsémre ma sem húzódsz el tőlem, és még mindig én lehetek az a kivételes falevél.
