egyperces
~baekhyun szemszöge~
- Szeretsz? - kérdezem halkan, elveszve az ölelésében.
- Milyen hülye kérdés ez? - A hajamba puszil, és végig simít a hátamon.
- Nem feleltél.. és, kérdéssel kérdésre nem illik válaszolni amúgy sem.
- Akkor sem értem a kérdésedet. A feltételezést meg még annyira sem. - feleli.
Hallgatok.
- Szeretlek - magabiztosan hagyja el ez a szó az ajkait.
Félek hinni neki.
Én is szeretem, és el is mondanám neki, sőt az egész világnak, csak hogy tudja mennyire.
Most mégsem mondom.
Helyette a lehetetlennél is közelebb bújok hozzá, és a torkomban egyre csak növekvő gombócot igyekszem figyelmen kívül hagyni.
Öröm könnyek lennének, de félnék azt is bevallani.
Mi van, ha mire éppen annyira beleszeretek, hogy már nincs tovább, akkor nekünk sincsen?
Nem szeretném még csak feltételezni sem, hogy egy napon majd elbúcsúzunk egymástól végleg.
Üres lennék utána, akár csak egy elkorhadt fa, amit már az élőlények sem választanának menedékül, mert bármelyik másodpercben összeporladhat.
Hiányozna a dúdolása hajszárítás közben, vagy a mesterszakácsokat meghazudtoló hozzáértése a főzéshez, vagy ahogyan az is, amikor csak simán hozzám bújva alszik, vagy fekszik.
Ezeket is elmondanám neki, hogy mennyi minden apróság teszi egy nagy egésszé az iránta érzett szeretetemet.
Rettegek, hogy kinevetne emiatt, hiába tudom, hogy szeret. De mégsem mondom...
Saját magamat marcangolom darabokra, és több mint valószínű, hogy teljesen feleslegesen. Sőt biztosan...
Boldog vagyok vele, ennek ellenére még most is képes vagyok ilyeneken szomorkodni.
Legördül egy könnycsepp az arcomon, és hamar követi mégegy. Nem bírom tovább magamban tartani.
Szipogok kettőt, ő eltol magától, és riadtan fürkészi az arcomat.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezi kétségbe esve.
- Dehogy... nem is tudod mennyire jót igazából. - várok pár másodpercet, majd végül csak megemberelem magamat - én is szeretlek téged - szorosan magamhoz öleltem ismét - mindennél jobban.
