slice of life, a végén nyomokban fluffot tartalmaz
Mára sem jutott ki más itthonra, csak a jól megszokott vita, mely az addigi esetleges szebb napokat másodperc törtrésze alatt zúzta újra darabokra.
„Miért lettek a problémák megalkotva?! Igaz... Ha megoldod, előrébb jutsz. Na meg a halálhoz is közelebb, hisz rengeteg idő elmegy vele, de talán a jól megoldott -akár- konfliktusok után, kapsz pár értékes percet, melyeket amúgy a következő összetűzésben el is használsz. Ez az egész egy átkozott kör, mi közre fog és nem szabadulhatsz. Ha mégis szabadulni próbálsz, azzal lehet többet ártanál csak magadnak."
Nos, én nem szabadulni, én menekülni próbáltam. Méghozzá gyorsan.
Összekaptam pár cuccomat, aztán felöltöztem én is. Magamra kaptam a kabátomat, felhúztam a bakancsom, azzal se törődtem, hogy nem kötöttem be a fűzőt, a hátamra kaptam a táskámat, majd elindultam.
Egyszer csak feltűnik majd a vita forrásainak, hogy eltűntem. Habár egyikőjük úgy is tudta hol keressen majd, hogy hová is mehettem.
Én is tudtam. Nagyon is pontosan. Szerelmem nyugtató karjai közé igyekeztem, melyek körém fonódva biztonságot nyújthattak, na meg rengeteg szeretetet és törődést.
Az utam nem volt túl hosszú, hisz csak pár sarokra lakott tőlem Yugyeom.
Mikor elindultam küldtem neki egy üzenetet, amire válaszolt is. "Az ajtóban várlak". Hiába volt nálam kulcs, örültem, hogy ébren van és nem nekem kellett beszenvednem magamat.
Pár perc múlva meg is pillantottam őt, ahogyan az évszaknak ellentmondóan -ugyanis tél volt- egyszál köntösben ácsorgott ott, ahol írta is, hogy várni fog.
Az első amit terveztem, hogy jól lecseszem, amiért nem bírt normálisan felöltözni, pedig lett volna rá ideje, de végül szó nélkül siettem oda hozzá, majd fejemet vállára hajtottam és hagytam, hogy kikívánkozó könnycseppjeim utat törhessenek maguknak.
A hátamat cirógatta közben, aztán lassan befelé kezdett lépkedni velem a házba, mialatt egy millimétert sem engedett az ölelésünkből.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, ahogyan a házban nem ölelt körül más, csak szerelmem, a jóleső csend és a nyugalom. Ez kellett nekem. Semmi más.
- Mondd, mihez lenne kedved? - kezdte. - Választhatsz is. Összebújva nézünk valami gagyi filmet és nassolunk?! Vaaagy... nem! Nincs vagy! Úgyis mindig ezt választod. - mondta mosolyogva, majd egy csókot nyomott a homlokomra, én pedig hálásan pillantottam rá. Ismer.
Amíg ő ügyködött én a fürdőbe vettem az irányt, hogy megmoshassam az arcomat és persze hogy megnyugodhassak.
Körülbelül 20 perccel és 3 sírás rohammal később, végre előbújtam és Yugyeom szobája felé indultam.
A szobának pár mécses adott csak némi világosságot, mégis jól láttam kedvesemet, ahogyan lágyan mosolyog rám az ágyából, ezzel pedig nekem is egy kis görbületet varázsolt ajkaimra.
Nem is várattam őt tovább, bevackoltam magamat mellé és továbbra is hálás pillantásokkal néztem rá. Nem is tudom mit csinálnék, ha ez a csoda, kit a páromnak hívhatok, nem lehetne az enyém. Talán már rég beleroskadtam volna az egészbe.
Fejemet a vállára hajtottam miután egy apró puszit leheltem nyakán feszülő puha bőrére, s amibe ő kissé bele is remegett.
- Szeretlek Yugyeom. - Súgtam.
- Én is szeretlek, Mark. - Majd a lehetetlennél is közelebb húzott magához.
Habár a nasizásból nem lett sok, a filmen jókat nevettünk időnként, majd mindkettőnket elnyomott az édes álom.
