angst, egyperces
Az őszi hideg reggel köddel és lágy, jeges szellővel tette az amúgy sem legboldogabb napot nyomottabbá, s még boldogtalanabbá.
Ma emberek százai, ezrei, sőt milliói látogatják meg elhunyt szeretteik sírjait, hogy virágokkal díszítve tegyék szebbé azt a követ, ami egy szívükből letört darabot őriz.
Lisa is megtette volna ezt, de ilyenkor hatalmába kerítette a fájdalom, a szenvedés, valamint a magány, s önkéntelenül is bezárkózott, gondolván, hogy így majd biztos könnyebben vészeli át ezt a huszonnégy órát.
Egy nap sem telik el úgy, hogy ne gördülne le akár csak egy könnycsepp is a gyönyörű arcán, de sosem viszi túlzásba, hisz erős nő. Viszont most, zsebkendők tucatjait áztatja keserűségének folyékony megtestesítőjével percek törtrésze alatt.
Sajnáltam szegényt... Nagyon is... De én sem tudtam mit csinálni vele, s ezért, mint csendes szemlélője a dolgoknak, vártam, hogy az én kincsem megnyugodjon.
Rossz volt így látnom, s tudnom, hiába vagyok itt, ez nem segít neki sehogy sem. Át akartam ölelni, odabújni hozzá, szeretgetni, és soha el nem engedni. De ez sem működött volna.
Keserves zokogásának gyémántjai záporként hulltak alá a puha takaróra, mely körülötte pihent, melegséget adva neki, s talán egy kis biztonságot is. Ám minden egyes porcikáját menthetetlenül magába vonta a veszteség érzete.
***
Az ablakban ültem.
Láttam, hogy kint az eső is esni kezdett, mintha csak utánozni akarná az idebent lévőt. Mázsás súllyal zúdult le az utcákra, elmosva minden oda nem illő porszemet, melyek utána eltűntek a föld színéről, hogy aztán egy csatornában összegyűlve gubbasszanak, s ne vegyen róluk tudomást többé már senki.
Bár ilyen könnyű lenne ez a való életben is. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha kisírnád magadból minden problémádat, s az eltűnne valami gyűjtőgödörben, s minden további fájdalom nélkül élhetnéd tovább a kis életedet.
Neki is kijárna. Nap mint nap látni, hogy mindig egy kicsivel jobban meghal belülről a hiányom miatt, olyan, mintha én halnék meg újra és újra.
