fantasy, egyperces
~bambam szemszöge~
A napját sem tudom már, mikor elsőnek megízleltem ajkaimmal a mérgezett gyümölcs mézédes húsát. Nem voltam képes betelni sem az érzéssel, sem vele.
Fogaim most is egyre csak bőrét tépték, ő pedig oly édesen sóhajtozott alattam. Képtelen voltam ártani neki, de féltem, egyszer nem tudok majd úrrá lenni magamon.
Törékeny alakja kiszolgáltatottan pihent alattam. Szemeit már a mámor átlátszó fátyla borította. Ez az összkép megrészegítette elmémet, és észre sem vettem, mikor erősebben haraptam az érzékeny felületére, s már majdnem a vérét is megízleltem. – Pedig mióta vágyom rá, hogy ismét elborítson engem is az a perzselő és felemésztő érzés...
A tüzet kerülgettem. Túl nagy volt a csábítás, mégsem hagytam abba egy másodpercre sem.
Nem bírtam, és tudom, te se akarnád, hogy visszafogjam magam, pedig nagyon jól tudtuk, mi forog kockán. Akár csak azt, hogy ez a pillanat is egyszer véget ér. ~ Egyszer mindennek vége van.
A hajnalok is ismét eljönnek, hogy derengő fényükkel törjék meg az éjszaka birodalmát, és ha csak fél napig is, de győzelmük után ők uralkodjanak. Így ment ez fordítva is, habár a fényes helyekre könnyebben szivárogtak be a sötétség csúf árnyai. A búskomor, nehéz és magányos éjszakát viszont nem volt olyan egyszerű beragyogni. Te mégis fényesebben tündököltél most nekem a Napnál.
Te a menny szülötte voltál, míg én a pokol egyik bugyráé, s nyakadon is ott pihent már a pecsét, mivel bemocskoltam méltóságodat – megannyiszor.
Menekülhettél volna, szárnyaid mégsem rebbentek, mikor karjaimmal bekerítettelek. Sőt, bújtál, akár egy kiscica, mely ki van éhezve a szeretetre, a gondoskodásra és a kényeztetésre. Úgy érezted, nálam ezt mind meglelheted.
Nos, én már akkor tudtam, hogy nem szolgálhatok neked többként, mint két lábon járó veszélyforrásként. Nem tudhattad, mikor esek neked úgy, hogy azt te nem éled túl... mégis bíztál bennem. Kis naiv. Fogalmad sem volt, hányszor szedtelek volna már darabokra, valamiért mégse tettem. Nem tudom, mi volt az az érzés, ami mindig meggátolt cselekedetemben. – Pedig, ha tudnád, milyen hívogató összképet nyújt a hófehér párnákon pihenő fejed, amint az kissé oldalra van dőlve. Ajkaid résnyire el vannak nyílva egymástól, a nyakad pedig... fedetlen.
Éreztem, sőt hallottam most is, ahogyan ereidben dübörög a véred. Pimaszul hívogatott, én azonban nem engedtem a kísértésnek.
Tovább játszadozva veled adtad át magad teljesen nekem, és az élvezetnek is.
Ezen az éjszakán különösen elcsavartad a fejem, és meg is történt a baj.
Fogammal véletlen felsértettem bőrödet, ami alól a vörös folyadék cseppek formájában kezdett aláhullni.
Átszakadt bennem minden gát, mi eddig visszatartott, s mint valami vadállat törtem rád.
Nem menekülhettél.
Véred felülmúlt mindent, mit életnek lehetett nevezni idáig.
Eltelt azóta egy óra... és most... most csak meredten bámultam magam elé a sötét szoba egyik sarkában, melynek tetőszerkezete egészében akart rám szakadni. Meg is érdemeltem volna. Ekkora kínzó gyötrelem nem ért még sosem. Szerettelek, és mégis képes voltalak megölni.
Úgy éreztem, a hirtelen támadt keserűség a bordáimmal együtt akart kiszakadni helyéről. Még ezt is jobban viseltem volna.
Nem akartam elhinni, mit tettem, holott pont ez volt, amitől a legjobban féltem; féltünk. Mindketten ostobák voltunk.
Hirtelen valami hang ütötte meg fülemet, mi felőled jött, én pedig megdöbbenve kaptam oda tekintetemet.
Életre keltél, és lehet, fényesebben ragyogtál, mint azelőtt.
Közelebb jöttél hozzám, és ahelyett, hogy te is az életemet vetted volna, csak leültél mellém, magadhoz húztál, duruzsoltál valamit a hajamba, amit nem értettem, utána pedig már nem emlékeztem semmire.
