angst
~hoseok szemszöge~
Csak egy pici kis törmelék az, mi a szívembe fúródott... mégis ez okozza a legnagyobb fájdalmam, hisz ahelyett, hogy betokosodna és a feledésbe merülne, újra és újra belesajog a sértett felület a nélküled eltöltött percekbe.
De te erről nyilván semmit sem tudsz, hiszen szépen megformált maszkom mögött még az se lát, aki jobban ismer esetleg nálad.
Már nem az vagy, aki régen voltál. Már nem dobban úgy érted a szívem, vagyis dobbanna, de az a kicsi kis szilánk, mi egyre nagyobbra és fájdalmasabbra növi ki magát, emlékeztet arra, hogy ebbe a valódba már ne essek bele oly' vakul, mint a régidbe tettem.
Távolságtartóbb lettél és talán lehet ez az én hibám, amiért nem engedtem, hogy szeress. Féltem, ha akár egy centivel is közelebb engednélek magamhoz, talán az sem lenne elég, mi az adott állapotomnak elég volna.
Mégis megtettem.
Látod?!
Miattad kockáztattam, hogy te lehess a mindenem, most mégis a semmim lettél.
De véletlenül sem a szememben, hisz abban ugyan úgy te vagy a kelő Nap és a lenyugvó is, sőt az éjszakáim is veled telnek.
Ha máshol nem, legalább az álmaimban velem vagy.
Ott mindenféle fájdalom és megbánás nélkül lehetsz az enyém, s foghatom közre ajkaidat a sajátjaimmal.
Aztán reggel?!
Reggel csak a tükör által nyújtott csúf igazságba meredek végeláthatatlanul, hogy egyedül vagyok, mert te már nem vagy velem.
Fáj...
Fáj az, hogy minden csak így a feledés végtelen semmiségébe zuhant, s az hogy ezt te is követted. Elhagytál és most mással vagy. Másnak mosolyogsz azzal az angyali csodával, mi ekkor ül ki arcodra, mely szintén oly' gyönyörű, hogy különbet készíteni sem lehetne.
Szívemet újabb méreg áztatja át, mikor látom, hogy szerelmes pillantásaidat sem nekem szánod már, habár ezt igazából előtte sem tetted, hiszen sosem voltál igazán az enyém, mégis minden egyes megölt percemben bízom abban, hogy egy nap észreveszel és visszatalálsz, s ha félve is, de szerethetlek téged tiszta szívből, s ez viszonzásra is talál.
