Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Jackie

Jacqueline Dixon népszerű volt. Az iskola legnépszerűbb diákjai közé édesgette magát az elmúlt két év során, amióta Írországba költözött a nagyanyjához. Megszerezte az iskola legnépszerűbb fiúját, a legcsinosabb lányokkal lógott a szünetekben, övé volt a legjobb asztal a menzán, és a folyosón kettévált a tömeg, ha ő kívánt végig haladni azon. Szerették az emberek, és nem azért, mert kedves volt, nem azért, mert segítőkész… Kedves mosolya, és az, hogy valójában a lelke mélyén valószínűleg jó lány volt, csak egy embernek szúrt szemet. 

Az emberek szerették Jackie Dixont, mert nagyképű volt, bunkó és nem lehetett megbántani. Gyorsan pörgött a nyelve, ha valakit porig kellett alázni. Magabiztosságával nyerte el helyét a legnépszerűbb diákok között. A bánts, ha nem akarod, hogy bántsanak elvét vallotta, és valamiért vonzotta ezzel a népszerűséget. 

Jackie tudta, hogy nem helyes gúnyolódnia a népszerűtlen diákokon, mégis meg kellett tennie, ez volt a népszerűség kulcsa. Úgy érezte, hogy csak akkor lehet belőle valaki, ha másokat megaláz, porba tipor. Megbántja azokat, akik nemhogy kevés, de nem létező népszerűséggel bírtak. A fiút, aki vastag szemüveget visel, és mindig az első padban ül a kockás, kötött mellényében. A lányt, aki enyhe túlsúllyal küzd, amit sehogy sem tud leadni. Azt az ügyetlen vörös hajú lányt, akinek minden vágya bekerülni az iskolai pompon csapatba, de táncolni azt nem tud. Azt a fiút, aki minden évben elindul az iskolai tehetségkutatón, de úgy szól, mint egy lyukas harang. Végezetül pedig… olyanokat, akikkel sosem lép kapcsolatba. Nem is sejtheti, milyen fájdalmat okoz azzal némelyeknek, hogy köszönni sem akaródzik, és nem azért, mert ténylegesen nem akar. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja azokat, akiket nem emelt ki a tömeg. Azokat, akik nincsenek körülvéve hamis kapcsolatokkal. Meg sem látja őket, és ez az igazi sértés. Mintha nem is léteznének. Megannyi hamis sértés között a legfájóbb, ha láthatatlanná válsz olyasvalaki szemében, aki számodra nagyon is létezik. 

Ennek a lánynak csak a társadalomban betöltött szerepe számított, a csillogás. Állmosoly, és mű tökéletesség. Tökéletesnek látszani, hogy ezzel elvegye az olyanok önbizalmát, akik nem látják magukat olyan jónak, amilyen ő. S az ő rajongásuk emelte fel. Akaratlanul csinálta, neki nem állt szándékában megsebezni senkit, csak ő akart magasabbra kerülni. Magára gondolt, önző volt, és kicsinyes. 

Meg is fizette az árát... 

– Jackson, még kétszázat kell ebből csinálnom holnap délutánig – mondta a lány, és távolabb taszította magától barátját, aki éppen a nyakát próbálta csókolgatni.

– Ki számolja? Lehet, hogy nem is kell mindenkinek…

– De lehet, hogy igen – rázta a fejét Jackie, és édes mosolyt küldött a fiú felé, kissé gúnyosat.

– Ugyan már… Tudod, hogy ez senkit sem érdekel – lépett közelebb, hátha végre jobb belátásra bírhatja.

– Engem igen – nevetett, és az órára nézett, ami a konyha ajtaja fölött lógott – El kell menned, a szüleim hamarosan haza érnek – hessegetni kezdte a fiút, aki még mindig nem értette, miért nem találkozhat a lány szüleivel. Tüntetőleg becsapta maga mögött az ajtót, amíg a lány kivette az újabb adag szépen sült muffint. Jackie rosszallóan csóválta fejét, amiért barátja képtelen megérteni, hogy a világ márpedig akkor sem körülötte forog, ha ő Jackson Harwood.