Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Ideák

Az emberek sokszor nem egymást szeretik, hanem a fejükben a másikról dédelgetett ideákat. Mindig is ezt gondoltam. Éppen ezért próbáltam fényesre polírozni a rólam alkotott képet, ami látszólag sikerült is.. Aztán Niall a szomszédból, úgy döntött, hogy megöli magát, elküldi a naplóját, nekem pedig fogalmam sem volt, mi lehetett ezzel a célja. Az első bejegyzés után három lehetőséget láttam, melyeket gondosan egy cetlire firkantottam;

×  Csak hallgatóságot keresett. (ahogy azt írta is a levélben)

×  Engem hibáztatott a döntéséért. (ahogy azt sugallta a levélben)

×  Fel akarta nyitni a szemem. (ezt csak néhány nappal után írtam fel, mikor időt szenteltem a gondolkodásnak)

Akkor még fogalmam sem volt, hogy melyik lehet, de határozottam éreztem, hogy valamelyik biztosan. Percekig csak bámultam a cetlit, mintha nem tudnám elolvasni a saját kézírásom. 

×

A levél elolvasása után úgy döntöttem, nem olvasom el a naplót. Niall szavai határozottan utaltak rá, hogy ha nem akarok fájdalmat okozni magamnak, akkor nem olvasom el a bőrkötéses könyvet, melyet oly gondosan vezetett és köttetett be. Ezek a lapok vele voltak utolsó éve napjain, figyelemmel követték az eseményeket melyek az öngyilkosságához vezettek, így valószínűleg megtudnám, miért követte el ezt a butaságot, és miért küldte el nekem a naplót. Ám szavaiból az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez engem összetörne, így magamat óvva, inkább a másik lehetőség mellett döntöttem. 

Elégetem a naplót, gondoltam határozottan. Ennek ellenére még mindig az ágy alatt rostokolt. Csak ültem, és azon tűnődtem, hogy kivegyem-e és beleolvassak, vagy kivegyem, és inkább égessem el azonnal. Nem tudtam tétlenül üldögélni, de még mindig nem döntöttem el. Kíváncsi voltam. Kegyetlenül kíváncsi. 

A szobámat elhagyva súlyos kétségeim támadtak a döntésemmel kapcsolatban. Mivel egy teljesen szabad szombati napot tudhattam magaménak, még csak felejteni se tudtam. Lézengtem a házban, nyitogattam a hűtőt. Ittam egy pohár vizet, majd még egyet. Megmostam a kezem, majd fésülgetni kezdtem a hajam. Kínos szenvedésem a napló iránti érdeklődésemnek volt köszönhető. Bele akartam olvasni, tudni akartam. Érteni akartam. Ideges, és céltalan pótcselekvésekkel vontam el a figyelmem. Aztán csak megálltam a tükör előtt; 

Miért én? Miért éppen engem választott Niall? Hiszen nem is ismert… A fejemben ezernyi megválaszolatlan kérdés feszengett egymást lökdösve, tolongva, s rettenetes fejfájást okoztak ezzel rövid időn belül. Tompa lüktetést, mintha a vérem golyókká sűrűsödött volna, s azok próbálnának átjutni a szűk ereken át az agyamba, hogy lerombolják ezeket a fájdalmas gondolatokat. Semmi sem történt. A gondolatok továbbra is ott voltak, ahogy a fájdalom is. Aludnom kellett rá… 

De nem tudtam. Képtelen voltam még arra is, hogy lehunyjam a szemem, mert ahányszor megtettem, Niall arca jelent meg előttem, pedig nem is ismertem olyan jól. Még abban sem voltam biztos, hogy beszéltünk-e valaha. Sőt abban sem, hogy tényleg pontosan úgy nézett-e ki, amilyennek elképzeltem. 

Ha elégetem, örökké marni fog a kíváncsiság, hogy mi lehetett az átkozott naplóban, gondoltam. 

Kíváncsiságom győzedelmeskedett a józaneszem felett, és kihúztam a dobozt az ágy alól. Kezembe vettem a bőrkötéses naplót. Hosszas hezitálás után, kinyitottam. Már a dátum látványától kirázott a hideg. A levegő lehűlt körülöttem, az arcom mégis lángolt. Reszketve olvasni kezdtem…