Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

Minnie

Végül olyannyira belebonyolódtam a napló olvasásába, hogy felvettem az ütemét. Minden nap, csak az aznapi bejegyzést olvastam el, rejtegettem, gondolkodtam rajta. 

Talán betegesnek tűnik, de tetszett, ahogy az életről gondolkodott, és maga a tény, hogy valószínűleg a napló elolvasása után én leszek az egyetlen ember, aki ténylegesen mindent tudott róla. A sorait olvasva az az érzésem támadt, mintha csak beszélgetnénk. 

Két hét telt el, és még mindig semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg akarná ölni, vagy egyáltalán rosszul érezné magát. Voltak barátai, és néha leskelődött a szomszéd lány után. Utánam. 

Minden bejegyzésben megemlített, ha csak egy mondat erejéig is, mégsem éreztem kínosan magam, mert a gondolatai tiszták voltak, és semmi olyat nem írt le, amitől kellemetlenül kellett volna éreznem egy pillanatig is. Leszámítva azt a tényt, hogy én mindvégig elérhetetlennek tűntem számára, mintha csak egy kedvenc színésznőjét látná nap, mint nap egy sorozatban. 

A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, ha megpróbált volna közeledni, akkor sem vettem volna észre. Talán ez fájt a legjobban. 

Meg akartam ismerni a barátait. Úgy értem, azt akartam, hogy a barátai megismerjenek, és rájöjjenek, hogy nem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam. Évek óta először szerettem volna, hogy valaki az igazi énemet ismerje, és ne ezt a mesterséges képet. Ezért mentem oda aznap.

×

Vállaltam, hogy újra lemaradok a matekról, és a terem helyett az ebédlőbe siettem. Körülnéztem a hatalmas térben, és az üres asztalok között csakugyan megpillantottam a magányosan üldögélő lányt. Emlékezetem szerint, még sosem találkoztam vele. 

Valójában már vagy két hete bujdostam, és olvasgattam a naplót. Elbújtam a pincébe, és néha kimaradtam a matekról. Voltak olyan bejegyzések, melyek részletesen leírtak egy tökéletes semmittevésből álló napot, és a hozzájuk fűződő gondolatokat oldalakon át. Máshol csak eszmefuttatásokkal találkoztam, leírásokkal a barátairól. Olyan élete volt, mint egy átlagos tizenhét évesnek, és valójában örülnie kellett és örült is annak, hogy ilyen élete van. Olyan barátai voltak, akik tényleg odafigyeltek rá, akik nem csak azért barátkoztak vele, mert úgy tartották érdemesnek, hanem azért, mert szerették őt. A leírásokból legalábbis erre lehetett következtetni. 

Kifejezett szeretettel írt egy koreai származású lányról, aki társaságuk legfrissebb tagja volt, és nemrégen költözött Írországba. Persze ennek már egy éve, de amikor azok a bejegyzések íródtak, a barátság még csak kezdett alakulni. Megemlítette, hogy az elmúlt párhéten ki-kimaradoztak ilyen-olyan órákról, és az ebédlőben töltötték az időt. 

Niall kiemelt egy időpontot, amikor kivétel nélkül mindig ott üldögéltek kettesben, és butaságokról beszéltek, elmeséltek egymásnak dolgokat, amiket egyébként nem mondanának el senkinek. Nagyon is úgy tűnt, hogy Niall kihasználta ezeket az alkalmakat arra, hogy őszinte legyen, mert máskor nem tehette meg a saját büszkesége miatt. S bár nem tudom, hogy pontosan miről is beszélgettek, fontos volt neki az ebédlőben töltött idő.