Gone - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

A halál narancs ízű csókja

„Az utolsó bejegyzésem ebben a naplóban. Eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Eldöntöttem, hogy véget kell ennek vetni, nincs tovább. Hatalmas bajban vagyok. 

 

Talán gyáva dolognak tűnik. Az is, de meg kell tennem. A te érdekedben, apám érdekében, és a saját érdekemben. Mégsem nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudod, mit érzek. Jackie, köszönöm, hogy elolvastad a naplót. Az unalmas életem minden pillanatát. Látszólag semmi értelme nem volt. Írhattam volna egy egyszerű levelet is, amiben kifejtem, mennyire szeretlek, és azt, amit tettem, és ami miatt így döntöttem. Mégis a naplómat küldöm el, és talán van ebben egy kevés önzés is. Tudod, azt akartam, hogy megismerj. Szerettem volna, hogy tudd, milyen voltam és ne úgy emlékezz majd rám, ahogy az utolsó éjszaka láttál. Tegnap.” – A dátum egy pénteki napot jelölt, aminek rákövetkező szombatján a szomszéd fiú halálhíre felbolydította az unalmas zsákutca reggeli mélabúját. Egy késő éjszakai időpont ült a dátum mellett. 5:20 

„Szerettem volna, ha az én szememmel látod magad, és a világot. Szerette volna, hogy tudd, jobb vagy annál, amilyennek tartod magad, és jobbat érdemelsz. Jobb barátokat, és jobbat Jacksonnál. Ezért küldtem el a naplót egy levél helyett, melyben beismerek mindent. Ez nem egy beismerő vallomás, nem erről szól, és nem ezért küldtem el ezt a könyvet. Ez a bejegyzés csak a tisztázás. Egyfajta magyarázat. 

 

Na de, hogy mi mindenről van szó? 

 

Először is, szeretném, ha senkinek nem mondanád el azt, amit itt olvasol. Szeretném, ha apám nem tudná meg. Tudom, hogy ez rémes, és ezzel téged is bele keverlek, de úgy érzem eléggé benne vagy te már anélkül is. 

 

Egyszerű péntek volt. Néhány könyvet hurcoltam a szekrény felé, mikor nekem jöttél. Azt mondtad; ’Bocsi, ne haragudj’ Gondolom, nem emlékszel rám, éppen Lisette után siettél, és hamarosan el is tűntetek a tömegben. 

 

Akkor találkoztunk aznap először. De nem utolsó alkalommal. 

 

Később a fiúkkal söröztük, amíg meg nem untam őket. Minden alkalommal találtak rajtam valami fogást, amit általában poénra vettünk, és nevettünk, de aznap semmi kedvem nem volt hozzá. Úgy két órával korábban jöttem el, mint rendesen. Tíz óra körül, és hazafelé téged is megláttalak. Egy fiú loholt utánad, akit nem ismertem, de nyilvánvalóan te sem, és nem is akartad, mert kiabáltál vele, hogy hagyjon békén. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, mert enyhén szólva is teljesen részeg voltál. Na jó, valójában azt tartott a lábaidon, hogy az a szemét, folyamatosan taperolt, és nem hagyta, hogy elborulj. Próbáltad ellökni, de nem volt elég erőd, és valószínűleg te is vele együtt dőltél volna el. 

 

Normális esetben semmi közöm nem lett volna hozzá, és talán így sem volt, mégis közbe kellett lépnem. Nem tudtam nézni, amit csinált, és arra gondolni, amit tenni fog, ha nem szedem le rólad. Oda mentem, és megkérdeztem, hogy mit akar. Hogy nem hallotta-e, amit mondtál. Hogy hagyjon békén, ha nem akar bajt. De csak nevetett. Ő nem volt olyan részeg, mint te, nagyon is tudta, hogy mit csinál. Az volt a második alkalom, hogy miattad verekedtem. Behúztam neki, karon ragadtalak, és elhúzni kezdtelek hazafelé. Elég furcsán reagáltál erre. Ha élnék, és szemtől szemben mesélném ezt a történetet, ennél a résznél lehet, hogy csak vörös képpel vigyorognék, mint egy tejbe tök, és azt mondanám, hogy ’Hát, tudod…’ De nincs már időm a titkolózásra.